Kávás
Kávásra majdnem azt lehet mondani, mint Rómára, hogy hét dombra települt. Különbség mégis van, hiszen Kávást a völgybe telepítették és hét domb veszi körül. Szubalpin vidék, amely szervesen kapcsolódik a Pannon tájhoz. Tavasszal harsogóan zöld a fű, jó időben ide látszanak az Alpok havas csúcsai. Az örökzöldek itt többszörösére nőnek, mint az ország más vidékén. Télen a hótakaró alatt alig lehet észrevenni a falvakat, úgy beleolvad a tájba. A lakosok talán már a honfoglalás előtt is itt éltek és tényleg hihető, hallgatva az itteni öregek beszédét, hogy egy részük innen ment Erdély déli részére határt őrizni, mint az itteni ősök tették. A települések egy része olyan kicsi, hogy még most sincs temploma. Házaikat általában fából építették, mivel az itt élő paraszt emberek is jól értettek a fa megmunkálásához. Később a rangos gazdaházakat téglából is emelték, kódisállással, de ezek az épületek sem zavarták meg a vidék egységes összefüggő hangulatát.
Hagyományőrző település. Régi házaknak, hegyi pincéknek biztosított helyi védelmet, hogy az utódokat és a vendégeket a különlegesen szép göcseji falu hangulatával ismertesse meg. Sok fa, virág, nyugalom övezi a települést. Éjszaka a városlakók számára félelmetes a csend. Hajnalban még kakas kukorékol. Az itt lakóknak talán a szőlő hegyek a legkedvesebbek, ahol majdnem minden családnak pincéje, „hajléka” van, ahol a munka mellett kedves baráti társaságok pihenőt tartanak. Borozgatnak, beszélgetnek távol a nagyvilág zajától. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. /Sisa Béla építész/
Kávás fekvése
Kávás Zala megye északi részén, Zalaegerszegtől nyugatra 12 kilométerre fekszik a Zala folyóhoz közel, a 7409-es út mentén. Gönczi Ferenc Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914.) című könyvében a következőket írja Kávásról:
„A Zala völgynek mind a két szélén, de különösen az észak felől eső szélein sűrűn következnek a községek egymásután. Ezeken vezet át az országút is. A völgy déli szélein, a melyek Göcsejhez számítódnak, szegényes, közvetlen utak visznek egyik községből a másikba. Bonczodföldétől nyugotra legközelebb fekvő falu Kávás, a Zalavölgyéből kiágazó völgyzúgban épült. 411 (221) lakossal. Valószìnűleg a Kávás családtól nyerte nevét, mely már 1548- ban itt lakott. A Kávás körül emelkedő hegyek némelyike 260 méternél is magasabb s meredek esésű. A faluhoz közel levők szőlővel vannak beültetve.”
Története, történelmi utalások
A település 1235-ben Kauaskuth, 1351-ben Kawwas néven fordult elő oklevelekben. Magyar helységnév, mely a káváskút szóból keletkezett ráértéssel. Első okleveles említése 1330-ból való Kawas néven. 1351-ben a Kapornaki apátság tulajdonában volt. 1366-ban a Salomvári család tulajdonaként szerepelt. 1354-ben V. László adományaként a Kawassy család kap tulajdonrészeket.
A falu keletkezési időpontja nem határozható meg egyértelműen. Első okleveles említése 1330-ban Kawas néven található. A fában és vízben gazdag völgyzug kedvező feltételeket kínálhatott az első telepeseknek. Az első házakat a mai községi kút környékén építhették. „Az állatok védelmére a jóvízű kutat magas kávával vették körül. Feltehetően erről a jellegzetes kávás kútról nevezhették az itt lakókat kávásiaknak” (Borbás György Borona építkezés emlékei Kávás községben. Kézirat). 1366-ban a Salomvári család Kiskavasbirtok tulajdonaként szerepelt. 1354-ben a V. László adományaként a Kawassy család kap tulajdonrészeket. 1485-ben a csébi Pogányok szerzik meg.
A falu később teljesen a Kawassyak tulajdona lesz. Az ismert peres iratokból kitűnik, hogy a család veszekedő és erőszakos volt. Egymással sem éltek békében. A török a falut nem érintette, és Kerpacsics István, az egerszegi vár kapitánya beszámol, hogy Kávás néhány környékbeli faluval együtt nem ad palánkfát az egerszegi vár építéséhez. Az 1711-es adóbevallások hét adózó családot tartanak nyilván. Fontos megállapításokat találunk itt a gazdálkodási viszonyokra is: „Dolgaik értékesítésére nincs lehetőségük, tűzifájuk elég van, épületnek való közepesen, zsindelynek, edénynek, vagy más eladható faeszköznek való nincs”.
A falu kedvezőtlen földrajzi adottsága okozta az elmaradottságot, elszigeteltséget. 1726 után az egyik birtokos halála után a kincstárra száll a birtok, ahol ekkor 4 jobbágyporta és 4 zsellér volt. A század végén 5 nemesé a falu. Korabeli források szerint a rozs és búza közepesen termett meg. Jelentős irtásföldek, gyümölcsösök és szőlők voltak. 1793-ban 276 volt a lakosok száma. A század második felében az úrbéres földek szétosztásakor 52 birtokos osztozott a közös legelőn. A lakosság száma 1945-ben 470 fő. Földosztás után 36 kisparaszti, 14 középparaszti és 7 nagyparaszti család él. 1947-ben megalakul a tejszövetkezet. Jelentős jövedelemforrás a tenyészállattartás, a növény-, gyümölcs- és szőlőtermesztés. Három cipész, egy kovács és két kiskereskedő működött a faluban. 1947-ben a fő út szilárd alapot kap. 1957-ben villamosították a falut.
Épített értékei
Kávási tájházak
Egy-egy szépen megőrzött falusi utcakép, néhány jó állapotban fennmaradt parasztház jellegzetes hangulata mindenkit kellemes érzéssel tölt el. A magyar népi kultúra építészeti remekműveire már több mint száz évvel ezelőtt felfigyeltek a paraszti életmód kutatói, csodálói. A falusi, mezővárosi építészeti értékek védelme azonban csak a második világháború után valósult meg, 1949-ben törvényerejű rendelet született megóvásuk érdekében. Ezt követően, az ötvenes, hatvanas években körvonalazódott a népi műemlékek fogalma, és országszerte nagyarányú feltáró munka kezdődött. Létrejött az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség, elkészült az országos műemlékjegyzék. A népi műemlékek védelmének két módszere alakult ki.
Lehetőség szerint helyben megőrzik, műemlékké nyilvánítják és bemutatják, vagy szabadtéri néprajzi múzeumokba telepítik át az épületeket. A helyben megőrzött népi építészeti emlékek közé tartoznak a tájházak. 1974-ben a Minisztertanács határozatot hozott, hogy azokat a népi műemlékeket, amelyeket másként nem tarthatnak fenn, állami tulajdonba veszik.
30 millió forintos állami támogatásnak köszönhetően országszerte tájházak, faluházak, múzeumházak, szabadtéri néprajzi múzeumok, tanyamúzeumok, honismereti tájházak, emlékházak, helytörténeti gyűjtemények alakultak, amelyek az egykori paraszti, falusi életmód emlékét őrzik.
A megye egyetlen, valóban eredeti környezetben lévő tájháza. A lankás domboldalon álló épület mely szeres építési mód szerint épült. Boronafalu, szobából, füstös konyhából, kamrából, istállóból, pajtából álló zsuppfedeles, kontyolt lakóház, amelyben eredeti tárgyakból álló néprajzi kiállítás látható. Mellette álló és az 1990-es évek végéig lakott, de kéményesre átalakított ugyancsak zsuppos lakóházzal együtt szép együttest alkot.
Harangláb
A harangláb oldalán I. és II. Világháborús emlékmű, dombormű található. A közelében fa harangláb állt, mely többször leégett. Mögötte lakóépület húzódott, melyet lebontottak. A mai harangláb téglából épült, 1994-ben felújították, melynek keretében elektromos harang került elhelyezésre. Az építés éve 1938.
Boronapincék
A dombok gerincén vezet át a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatóak. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok (mintegy 30 épület) a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. Szabó-hegyen áll önkormányzati területen a biztos pusztulástól megmentett, majd újjáépített boronapince, (Dombi pince), benne elhelyezett borászati eszközök (fa szőlőprés, hordók, szerszámok). A látogatók itt megismerhetik a zalai borkészítés módját. A Dombi pincétől a falura nyíló kép után, a hegyi úton továbbhaladva, az egymást érő kis pincék sorakoznak – ahány boronapince vagy hajlék, annyi érdekes arc, ember egyediségét mutatja ma is.
Anno ez komfort volt, meg kell becsülnünk ma is, hisz az értékeink védelmének alapja. Szépen rendbehozott és karbantartott kicsi, boronafalú, nyeregtetős, oromfalas, cserépfedésű épületek, borospincék díszítik a hegyen át vezető utakat. Némelyik az 1700-as években épült, de találunk az 1800-as évekből is. A boronafal szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el. Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktag-bevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. – A boronaépítés gyakorlata hazánkban az őskor kései időszakáig visszavezethető.
A magyarság feltételezhetően még a honfoglalást megelőző időben megismerkedett vele, hiszen azokon a vidékeken, ahol népünk a Kárpát-medence megszállása előtt élt, széleskörűen és szintén az őskorig visszanyúlóan alkalmazott építő eljárás volt a boronatechnika. Hazánkban a középkor folyamán erődítési feladatok megoldásánál, templomépítkezéseknél, kastély-, udvarház -építkezéseknél is kiterjedten éltek a boronafal alkalmazásával. Nemesi, városi polgári körökből a 18. sz. második felétől szorult ki egyre gyorsabban.
Fában gazdagabb területeinken elsősorban Erdélyben, a Dunántúlon, ill. a Felvidéken a legutóbbi időszakig széleskörűen kedveltek maradtak a boronafalú lakóházak, melléképületek paraszti, falusi lakosságunk körében, hacsak a földesúri hatalom a helyi erdőhasználatot nem korlátozta. Erdélyben az utóbbi három évtizedben is több körzetben eleven gyakorlat maradt a boronafallal való építkezés. (Pl. a Székelyföld zárt erdős zónáiban.) A készítéséhez elsősorban a fenyőfa felelt meg, de tölgy, bükk stb. lombos fák törzsét is gyakorta felhasználták. A boronafalat bárdolatlan vagy bárdolt, faragott fatörzsekből egyaránt készítették. A kevéssé kidolgozott s emiatt kevésbé pontosan illeszthető gerendák közét mohával, szalmával stb. szigetelték. Különösen a lombos fákból készített boronafalat tapasztották, meszelték. A csépeletlen gabona, szálastakarmány befogadására szolgáló csűröket, pajtákat hézagos, szigeteletlen szellős boronával építették gyakorta. A boronafalú épületeket gyakran áttelepítették, hiszen könnyen szétszedhetők voltak, s célszerűbb helyen viszonylag gyorsan felállíthatták őket. A boronaépítkezés az utóbbi 100–150 évben szűkebb erdélyi körzeteket nem számítva, az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorulóban volt, mivel az erdőtakaró jelentősen csökkent vagy a paraszti erdőhasználatot erélyesen korlátozták. Ilyen esetben zsilipeléses technikájú falazattal vagy sövényépítkezéssel váltották fel az igényesebb fafelhasználással járó boronaépítést. Nem egy helyen a sár-, ill. kőépítkezés váltotta fel a faépítkezést. A boronatechnika jó hőszigetelő tulajdonságú falazat készítését tette lehetővé, ezért a szőlőbeli épületeknél, bortárolók vagy pincék építésénél is széleskörűen használatossá vált a boronafal alkalmazása.
Kőkeresztek
A Magyar Néprajzi Lexikon magyarázata szerint az út menti keresztek mindazok a szabadtéri keresztek vagy annak nevezett vallásos jelképek, esetleg szoborcsoportok, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kálvária) emeltek. Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kávás bővelkedik a kőkeresztekben.
Építés éve: 1882.
További értékek
Helytörténeti múzeum, gyűjtemény:
Életmód kiállítás (a tájházakban a paraszti élet bemutatása)
Zala megye egyetlen, eredeti környezetben lévő tájháza a kávási. E tájház boronafalu, szobából, füstös konyhából, kamrából, istállóból, pajtából álló zsuppfedeles, kontyolt lakóház. Helyiségeit végigjárva mintha 100 évet viszszarepülne az ember az időben, az akkori életmód, használati tárgyak, eszközök láthatóak e gazdag kiállítást végignézve. Megismerhetők a hagyományos helyi élet mindennapos tevékenységei, kellékei. Így egy család mindennapi életén keresztül megismerhető a kiállított tárgyak használata.
Természeti értékek
Kávási Borona Tanösvény (90 fajta vadon termő gyógynövény)
Kávás község egy hét domb (Szabó-hegy, Szomi-hegy, Vaskó-hegy, Bükkhegy, Zsimba-hegy, Öreg-hegy, Zsidó-hegy) között megbúvó település Zala megye északi részén, a Zala folyó völgyében. A terület természeti értékekben gazdag. A felszín alakulásának köszönhetően számtalan helyről különleges tájkép látható. Megtalálhatóak itt különleges életközösségek, növénytársulások, növény-állatritkaságok. A dombok gerincén vezet át a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatóak.
A tanösvény része a két kávási Tájház. A szőlőhegyeken közel 30 épen maradt boronapince áll. A dombok gerincén át vezet a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatók, megtekintésén keresztül kalandozhatunk elődeink életébe.
Boronaút jelzett túraútvonalat érint, rajta 12 információs táblával ellátott állomás található.
A tanösvény állomásai, információs táblái egy láncra felfűzött elemekként működnek, egységet képeznek. A teljesség igénye nélkül egy kis ízelítő következik.
A 3. állomás, a Dombi pince melletti telken „gyalogművelésű” direkt termő szőlő birtok látogatható. Itt alakították ki a gyógynövénykertet. Az úton kb. 90 fajta vadon termő gyógynövény gyűjthető.
4. állomás a Szomi-hegy. Itt tanulmányozható a természetes növénytársulás és állatvilág élete. A közelben nagy kiterjedésű tipikus elegyes középhegységi lombos erdő található: tölgy, cser, juhar, gyertyán fafajtákkal, valamint gazdag cserje- és gyepszinttel.
Tavasztól őszig sok ehető gombafaj lelőhelye.
A 8. állomásnál, Zsimba-hegyen található a Boros erdő. Erre tipikus elegyes középhegységi lombos fafajok, valamint gazdag cserje- és gyepszint jellemző.
Itt mutatják be az erdő állatvilágát, különös tekintettel a rovarvilágra, a növényeket, és a gombákat (vargánya-, galamb -, keserű gomba, nagy őzlábgomba, nyúlgomba stb).
Kávás fekvése
Kávás Zala megye északi részén, Zalaegerszegtől nyugatra 12 kilométerre fekszik a Zala folyóhoz közel, a 7409-es út mentén. Gönczi Ferenc Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914.) című könyvében a következőket írja Kávásról:
„A Zala völgynek mind a két szélén, de különösen az észak felől eső szélein sűrűn következnek a községek egymásután. Ezeken vezet át az országút is. A völgy déli szélein, a melyek Göcsejhez számítódnak, szegényes, közvetlen utak visznek egyik községből a másikba. Bonczodföldétől nyugotra legközelebb fekvő falu Kávás, a Zalavölgyéből kiágazó völgyzúgban épült. 411 (221) lakossal. Valószìnűleg a Kávás családtól nyerte nevét, mely már 1548- ban itt lakott. A Kávás körül emelkedő hegyek némelyike 260 méternél is magasabb s meredek esésű. A faluhoz közel levők szőlővel vannak beültetve.”
Kávásra majdnem azt lehet mondani, mint Rómára, hogy hét dombra települt. Különbség mégis van, hiszen Kávást a völgybe telepítették és hét domb veszi körül. Szubalpin vidék, amely szervesen kapcsolódik a Pannon tájhoz. Tavasszal harsogóan zöld a fű, jó időben ide látszanak az Alpok havas csúcsai. Az örökzöldek itt többszörösére nőnek, mint az ország más vidékén. Télen a hótakaró alatt alig lehet észrevenni a falvakat, úgy beleolvad a tájba. A lakosok talán már a honfoglalás előtt is itt éltek és tényleg hihető, hallgatva az itteni öregek beszédét, hogy egy részük innen ment Erdély déli részére határt őrizni, mint az itteni ősök tették. A települések egy része olyan kicsi, hogy még most sincs temploma. Házaikat általában fából építették, mivel az itt élő paraszt emberek is jól értettek a fa megmunkálásához. Később a rangos gazdaházakat téglából is emelték, kódisállással, de ezek az épületek sem zavarták meg a vidék egységes összefüggő hangulatát.
Hagyományőrző település. Régi házaknak, hegyi pincéknek biztosított helyi védelmet, hogy az utódokat és a vendégeket a különlegesen szép göcseji falu hangulatával ismertesse meg. Sok fa, virág, nyugalom övezi a települést. Éjszaka a városlakók számára félelmetes a csend. Hajnalban még kakas kukorékol. Az itt lakóknak talán a szőlő hegyek a legkedvesebbek, ahol majdnem minden családnak pincéje, „hajléka” van, ahol a munka mellett kedves baráti társaságok pihenőt tartanak. Borozgatnak, beszélgetnek távol a nagyvilág zajától. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. /Sisa Béla építész/
Története, történelmi utalások
A település 1235-ben Kauaskuth, 1351-ben Kawwas néven fordult elő oklevelekben. Magyar helységnév, mely a káváskút szóból keletkezett ráértéssel. Első okleveles említése 1330-ból való Kawas néven. 1351-ben a Kapornaki apátság tulajdonában volt. 1366-ban a Salomvári család tulajdonaként szerepelt. 1354-ben V. László adományaként a Kawassy család kap tulajdonrészeket.
A falu keletkezési időpontja nem határozható meg egyértelműen. Első okleveles említése 1330-ban Kawas néven található. A fában és vízben gazdag völgyzug kedvező feltételeket kínálhatott az első telepeseknek. Az első házakat a mai községi kút környékén építhették. „Az állatok védelmére a jóvízű kutat magas kávával vették körül. Feltehetően erről a jellegzetes kávás kútról nevezhették az itt lakókat kávásiaknak” (Borbás György Borona építkezés emlékei Kávás községben. Kézirat). 1366-ban a Salomvári család Kiskavasbirtok tulajdonaként szerepelt. 1354-ben a V. László adományaként a Kawassy család kap tulajdonrészeket. 1485-ben a csébi Pogányok szerzik meg.
A falu később teljesen a Kawassyak tulajdona lesz. Az ismert peres iratokból kitűnik, hogy a család veszekedő és erőszakos volt. Egymással sem éltek békében. A török a falut nem érintette, és Kerpacsics István, az egerszegi vár kapitánya beszámol, hogy Kávás néhány környékbeli faluval együtt nem ad palánkfát az egerszegi vár építéséhez. Az 1711-es adóbevallások hét adózó családot tartanak nyilván. Fontos megállapításokat találunk itt a gazdálkodási viszonyokra is: „Dolgaik értékesítésére nincs lehetőségük, tűzifájuk elég van, épületnek való közepesen, zsindelynek, edénynek, vagy más eladható faeszköznek való nincs”.
A falu kedvezőtlen földrajzi adottsága okozta az elmaradottságot, elszigeteltséget. 1726 után az egyik birtokos halála után a kincstárra száll a birtok, ahol ekkor 4 jobbágyporta és 4 zsellér volt. A század végén 5 nemesé a falu. Korabeli források szerint a rozs és búza közepesen termett meg. Jelentős irtásföldek, gyümölcsösök és szőlők voltak. 1793-ban 276 volt a lakosok száma. A század második felében az úrbéres földek szétosztásakor 52 birtokos osztozott a közös legelőn. A lakosság száma 1945-ben 470 fő. Földosztás után 36 kisparaszti, 14 középparaszti és 7 nagyparaszti család él. 1947-ben megalakul a tejszövetkezet. Jelentős jövedelemforrás a tenyészállattartás, a növény-, gyümölcs- és szőlőtermesztés. Három cipész, egy kovács és két kiskereskedő működött a faluban. 1947-ben a fő út szilárd alapot kap. 1957-ben villamosították a falut.
Épített értékei
Kávási tájházak
Egy-egy szépen megőrzött falusi utcakép, néhány jó állapotban fennmaradt parasztház jellegzetes hangulata mindenkit kellemes érzéssel tölt el. A magyar népi kultúra építészeti remekműveire már több mint száz évvel ezelőtt felfigyeltek a paraszti életmód kutatói, csodálói. A falusi, mezővárosi építészeti értékek védelme azonban csak a második világháború után valósult meg, 1949-ben törvényerejű rendelet született megóvásuk érdekében. Ezt követően, az ötvenes, hatvanas években körvonalazódott a népi műemlékek fogalma, és országszerte nagyarányú feltáró munka kezdődött. Létrejött az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség, elkészült az országos műemlékjegyzék. A népi műemlékek védelmének két módszere alakult ki.
Lehetőség szerint helyben megőrzik, műemlékké nyilvánítják és bemutatják, vagy szabadtéri néprajzi múzeumokba telepítik át az épületeket. A helyben megőrzött népi építészeti emlékek közé tartoznak a tájházak. 1974-ben a Minisztertanács határozatot hozott, hogy azokat a népi műemlékeket, amelyeket másként nem tarthatnak fenn, állami tulajdonba veszik.
30 millió forintos állami támogatásnak köszönhetően országszerte tájházak, faluházak, múzeumházak, szabadtéri néprajzi múzeumok, tanyamúzeumok, honismereti tájházak, emlékházak, helytörténeti gyűjtemények alakultak, amelyek az egykori paraszti, falusi életmód emlékét őrzik.
A megye egyetlen, valóban eredeti környezetben lévő tájháza. A lankás domboldalon álló épület mely szeres építési mód szerint épült. Boronafalu, szobából, füstös konyhából, kamrából, istállóból, pajtából álló zsuppfedeles, kontyolt lakóház, amelyben eredeti tárgyakból álló néprajzi kiállítás látható. Mellette álló és az 1990-es évek végéig lakott, de kéményesre átalakított ugyancsak zsuppos lakóházzal együtt szép együttest alkot.
Harangláb
A harangláb oldalán I. és II. Világháborús emlékmű, dombormű található. A közelében fa harangláb állt, mely többször leégett. Mögötte lakóépület húzódott, melyet lebontottak. A mai harangláb téglából épült, 1994-ben felújították, melynek keretében elektromos harang került elhelyezésre. Az építés éve 1938.
Boronapincék
A dombok gerincén vezet át a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatóak. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok (mintegy 30 épület) a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. Szabó-hegyen áll önkormányzati területen a biztos pusztulástól megmentett, majd újjáépített boronapince, (Dombi pince), benne elhelyezett borászati eszközök (fa szőlőprés, hordók, szerszámok). A látogatók itt megismerhetik a zalai borkészítés módját. A Dombi pincétől a falura nyíló kép után, a hegyi úton továbbhaladva, az egymást érő kis pincék sorakoznak – ahány boronapince vagy hajlék, annyi érdekes arc, ember egyediségét mutatja ma is.
Anno ez komfort volt, meg kell becsülnünk ma is, hisz az értékeink védelmének alapja. Szépen rendbehozott és karbantartott kicsi, boronafalú, nyeregtetős, oromfalas, cserépfedésű épületek, borospincék díszítik a hegyen át vezető utakat. Némelyik az 1700-as években épült, de találunk az 1800-as évekből is. A boronafal szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el. Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktag-bevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. – A boronaépítés gyakorlata hazánkban az őskor kései időszakáig visszavezethető.
A magyarság feltételezhetően még a honfoglalást megelőző időben megismerkedett vele, hiszen azokon a vidékeken, ahol népünk a Kárpát-medence megszállása előtt élt, széleskörűen és szintén az őskorig visszanyúlóan alkalmazott építő eljárás volt a boronatechnika. Hazánkban a középkor folyamán erődítési feladatok megoldásánál, templomépítkezéseknél, kastély-, udvarház -építkezéseknél is kiterjedten éltek a boronafal alkalmazásával. Nemesi, városi polgári körökből a 18. sz. második felétől szorult ki egyre gyorsabban.
Fában gazdagabb területeinken elsősorban Erdélyben, a Dunántúlon, ill. a Felvidéken a legutóbbi időszakig széleskörűen kedveltek maradtak a boronafalú lakóházak, melléképületek paraszti, falusi lakosságunk körében, hacsak a földesúri hatalom a helyi erdőhasználatot nem korlátozta. Erdélyben az utóbbi három évtizedben is több körzetben eleven gyakorlat maradt a boronafallal való építkezés. (Pl. a Székelyföld zárt erdős zónáiban.) A készítéséhez elsősorban a fenyőfa felelt meg, de tölgy, bükk stb. lombos fák törzsét is gyakorta felhasználták. A boronafalat bárdolatlan vagy bárdolt, faragott fatörzsekből egyaránt készítették. A kevéssé kidolgozott s emiatt kevésbé pontosan illeszthető gerendák közét mohával, szalmával stb. szigetelték. Különösen a lombos fákból készített boronafalat tapasztották, meszelték. A csépeletlen gabona, szálastakarmány befogadására szolgáló csűröket, pajtákat hézagos, szigeteletlen szellős boronával építették gyakorta. A boronafalú épületeket gyakran áttelepítették, hiszen könnyen szétszedhetők voltak, s célszerűbb helyen viszonylag gyorsan felállíthatták őket. A boronaépítkezés az utóbbi 100–150 évben szűkebb erdélyi körzeteket nem számítva, az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorulóban volt, mivel az erdőtakaró jelentősen csökkent vagy a paraszti erdőhasználatot erélyesen korlátozták. Ilyen esetben zsilipeléses technikájú falazattal vagy sövényépítkezéssel váltották fel az igényesebb fafelhasználással járó boronaépítést. Nem egy helyen a sár-, ill. kőépítkezés váltotta fel a faépítkezést. A boronatechnika jó hőszigetelő tulajdonságú falazat készítését tette lehetővé, ezért a szőlőbeli épületeknél, bortárolók vagy pincék építésénél is széleskörűen használatossá vált a boronafal alkalmazása.
Kőkeresztek
A Magyar Néprajzi Lexikon magyarázata szerint az út menti keresztek mindazok a szabadtéri keresztek vagy annak nevezett vallásos jelképek, esetleg szoborcsoportok, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kálvária) emeltek. Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kávás bővelkedik a kőkeresztekben.
Építés éve: 1882.
További értékek
Helytörténeti múzeum, gyűjtemény:
Életmód kiállítás (a tájházakban a paraszti élet bemutatása)
Zala megye egyetlen, eredeti környezetben lévő tájháza a kávási. E tájház boronafalu, szobából, füstös konyhából, kamrából, istállóból, pajtából álló zsuppfedeles, kontyolt lakóház. Helyiségeit végigjárva mintha 100 évet viszszarepülne az ember az időben, az akkori életmód, használati tárgyak, eszközök láthatóak e gazdag kiállítást végignézve. Megismerhetők a hagyományos helyi élet mindennapos tevékenységei, kellékei. Így egy család mindennapi életén keresztül megismerhető a kiállított tárgyak használata.
Természeti értékek
Kávási Borona Tanösvény (90 fajta vadon termő gyógynövény)
Kávás község egy hét domb (Szabó-hegy, Szomi-hegy, Vaskó-hegy, Bükkhegy, Zsimba-hegy, Öreg-hegy, Zsidó-hegy) között megbúvó település Zala megye északi részén, a Zala folyó völgyében. A terület természeti értékekben gazdag. A felszín alakulásának köszönhetően számtalan helyről különleges tájkép látható. Megtalálhatóak itt különleges életközösségek, növénytársulások, növény-állatritkaságok. A dombok gerincén vezet át a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatóak.
A tanösvény része a két kávási Tájház. A szőlőhegyeken közel 30 épen maradt boronapince áll. A dombok gerincén át vezet a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatók, megtekintésén keresztül kalandozhatunk elődeink életébe.
Boronaút jelzett túraútvonalat érint, rajta 12 információs táblával ellátott állomás található.
A tanösvény állomásai, információs táblái egy láncra felfűzött elemekként működnek, egységet képeznek. A teljesség igénye nélkül egy kis ízelítő következik.
A 3. állomás, a Dombi pince melletti telken „gyalogművelésű” direkt termő szőlő birtok látogatható. Itt alakították ki a gyógynövénykertet. Az úton kb. 90 fajta vadon termő gyógynövény gyűjthető.
4. állomás a Szomi-hegy. Itt tanulmányozható a természetes növénytársulás és állatvilág élete. A közelben nagy kiterjedésű tipikus elegyes középhegységi lombos erdő található: tölgy, cser, juhar, gyertyán fafajtákkal, valamint gazdag cserje- és gyepszinttel.
Tavasztól őszig sok ehető gombafaj lelőhelye.
A 8. állomásnál, Zsimba-hegyen található a Boros erdő. Erre tipikus elegyes középhegységi lombos fafajok, valamint gazdag cserje- és gyepszint jellemző.
Itt mutatják be az erdő állatvilágát, különös tekintettel a rovarvilágra, a növényeket, és a gombákat (vargánya-, galamb -, keserű gomba, nagy őzlábgomba, nyúlgomba stb).
