Ozmánbük
Ozmánbük fekvése
A település Zala megye északi részén fekszik, Zalaegerszegtől 20 kilométerre, a Vasi- Hegyhát tájegységben. Legközelebbi szomszédja nyugat felől Vaspör, délkelet felől Hagyárosbörönd, északi szomszédja, Hegyháthodász már Vas megye Körmendi járásához tartozik. A településen a Zalacsébtől a 76-os főútig vezető 7412-es út húzódik keresztül. A legközelebbi városok Zalalövő és Körmend.
Története, történelmi utalások
A község bár Zala megyéhez tartozik, de a Vasi- Hegyhát tájegység részét képezi. A hegyhát elnevezés, mint földrajzi köznév felszíni formára, tulajdonképpen egy dombháti fennsíkra utal. A hegyhát elnevezés a Vas megye déli részén, a Rábával párhuzamosan futó dombhát egészére ráillene, a terület azonban több kistájra tagozódik. Délnyugati végét az Őrség foglalja el, északkeleti része Kemeneshát néven ismert. A két kistáj közötti területre használatos a Hegyhát elnevezés.
A név viszonylag későn tűnt fel a forrásokban. A 16. század közepén a hegyháti nemesek felsorolásánál a Maráctól Vaspörig terjedő terület kisnemesi falvait említik. A 18-19. századi egyházi igazgatásban is használatos volt az elnevezés. A Hegyháti esperesi kerület a Vasvártól az Örségig terjedő területet jelölte. A Vasi- Hegyháton vezetett egy fontos útvonal (középkori néven Olasz- vagy Király út), az ország középpontjából kiindulva tartott Észak-Itália irányába. Ennek feltehetően római előzményekkel is rendelkező útvonalnak a védelmére épült fel az ún. Római sánc, amely a korai magyar határvédelem egyik belső vonala. A hegyháti útvonal a fontosságát az egész középkoron át megőrizte. Az Itáliába tartó kereskedelemnek a török hódoltság vetett véget. A hegyháti falvak a 16. század végén behódoltak a töröknek, és a közvetlen fenyegetettség csak Kanizsa felszabadítása (1690) után ért véget.
A falu birtokosai a hegyháti nemzetségbe tartozó Telekesi családok, majd a következő évszázadok során a Telekesi családból eredő Baso, Bogár, Bödöcs, Büki, Győrffy, Pethő, Török és Szepetki családoké a tulajdonjog. Birtokaik voltak Telekes, Byk (Ozmánbük), Kys-egerszeg (Sárfimizdó), Zenthjakabfalu (Hegyhátszentjakab), Kerekboldogazzonfalwa, Kerchich (Domokosfa), Németfalu, Gulach (Káld), Pályi. Telekesi Gergely fia Baso az első Byki-nek nevezett személy.
1381-től tucatnyi oklevélben fordul elő Byky Baso comes neve, mint az oklevél kiadója. Jó minőségben fennmaradt viaszpecsétjének gipszmásolata, melyet a Nemzeti Levéltár őriz. Felirata: S. BASO COMES CRIENS (IENSIS). 1420- ban kelt oklevélben Byky Baso fiai, László és István bevezetik Ollári Tompa Andrást Telekesi birtokaikba. 1424-1428 között Byky Baso István a bécsi egyetemen tanul, ahol Artes Master fokozatú diplomát szerez. Egyházi szolgálatba áll, először csázmai káplán, majd pécsi és zágrábi kanonok. 1433-ban Rómában IV. Jenő pápa német -római császárrá koronázta Zsigmond magyar királyt. Kíséretének tagja Byky Baso István, aki kéri a pápa áldását Byk Szent Miklós egyházára. 1437-ben Byky Baso István Zsigmond királytól szolgálataiért megkapja a körmendi vár királyi jogát Arany Lászlóval együtt. 1439-ben Albert királytól új adományként megkapja Byk, Pályi és Telekes birtokait, melyeknek ősei is birtokában voltak.
Még ebben az évben a Pápa fehérvári préposttá nevezi ki. 1443-ban meghalt, ekkor a fehérvári királyi bazilikában temették el. 1518-ban a byki rokonok birtok megosztást végeztek, Imre, Oszvald, Tamás és János vett részt ebben. Ekkor, a Byk patak nyugati partját Egyházasbüknek, a másik partját Thulsobyknek nevezték. A templom védőszentje még mindig Szent Miklós.
1531-ben Byky György a kényszerítő szükség, szegénység és nélkülözés miatt, amely az utóbbi években nemcsak őt, hanem Zala földjét is sújtotta a kegyetlen török császár pusztításai és gyújtogatásai miatt két nemesi kúriáját Bük birtokon Zichy Ráfaelnek 40 Ft.-ért elzálogosítja. 1570-ben újra írják a fenti oklevelet, benne Byki Balázst reformátornak nevezik, tehát a család áttért a protestáns hitre. 1674-ben A falu lakói a rablók riasztó tettei miatt átköltöztek Vaspör faluba, de ragaszkodnak a déli síkságon levő erdőikhez. Egy romos temploma van toronnyal, a híveket elűzték. A mai Ozmánbük két részből tevődött össze. A középkorban egyik részét temploma miatt Egyházasbiknek, a másik részét Túlsó-, majd a török hódoltság idején Oszmán kanizsai bég nevét felvéve O(s)zmánbük néven jegyzik a krónikák. A nevét bizonyára bükkös erdejéről kaphatta. Bük első említése a 14. századból származik. A falu első birtokosa, a Byki család tagjai már 1531-ben a török pusztításaira hivatkozva eladták itteni két nemesi kúriájukat. A falu a török háború idején a 17. században elnéptelenedett, de hamarosan újratelepült. 1690-ben a faluban elhagyott, lepusztult egytornyú templom állt, melyet 1748-ra romjaiból építettek fel és még ma is megtalálható. A zalai nemesi származású egyházasbüki Dervarics család, valamint az egyházasbüki Simon család hosszú ideig volt földbirtokos Ozmánbükön; onnan vették fel az „egyházasbüki” nemesi előnevét. Ozmánbükhöz tartozik, de Halastóhoz van közelebb a valaha önálló kicsi Márkus település. Műemlékileg nem védett, de érdekes színfolt a kétoszlopos, négyszer két párhuzamos gerendával kitámasztott római katolikus harangláb. A község tájértéke felbecsülhetetlen és kihasználatlan.
Épített értékei
Urunk mennybemenetele templom
Az ozmánbüki Urunk mennybemenetele templom 1748-ban épült. Első felújítására 1999-ben került sor, de a mai arculatát 2021-ben nyerte el, külső és belső felújítás során. A templom kertjében állt egy fasor a világháborúk elesett falubeli katonáinak és polgárainak emlékére, de ez sajnos 2020-ban eltávolításra került. A templom a 4/1999 számú rendelet alapján helyi műemlékvédelem alatt áll. 2021. május 16-án szentmise keretében szentelte meg a felújított templomot Székely János szombathelyi megyéspüspök. A szentmise elején a templom előtt Mikolás Attila plébános megköszönte az egyházmegye és a helyi önkormányzat, valamint a hívek anyagi hozzájárulását. Ezek után dr. Székely János megyés püspök megáldotta a tabernákulumot valamint az újonnan kialakított liturgikus térbe elhelyezett szembemiséző oltárt és felolvasóállványt.
Ozmánbük-Márkusi harangláb
Az Ozmánbük-Márkusi harangláb öntésére 1838 -ban, Sopronban került sor. A szerkezetét többször restaurálták. Legutóbb 2014-ben, Büki Gyula újíttatta fel a család ősei által állított műemlékeket, így a haranglábat és az út szélén álló keresztet is. Az országot 1956-ban elhagyni kényszerült, Münchenben élő nyugalmazott tanár Büki Gyula kezdeményezte a szülőfalujában álló és az ősei által emelt szakrális emlékek renoválását, továbbá előteremtette a költségek fedezetét. Ezeket egymás mellé is helyezték. Bár magánterületen állnak, ezen a helyen rendezik minden évben a falu búcsúját, pünkösdkor. A munkálatok megszervezésére Takács László nádasdi plébánost kérték fel, aki a Szombathelyi Egyházmegye Egyházművészeti Bizottságának titkára és közismert felújító, illetve felújíttató. A munkák során áthelyezték a restaurált és részben rekonstruált fakeresztet a harangláb mellé. Ezáltal új szakrális tér is létrejött. A harangláb konzerváló és fedő festést kapott, valamint új lábazatot. A harang feletti tetőrész cseréje még ez után következik.
Út szélén álló keresztek
Vas hegyen álló kereszt az 1800-as évek végén készült, többször került felújításra. A Teréz utcában álló egyik kereszt 1943-ban készült. A másik Teréz utcai keresztet Dervalits Sándorné Bencze Julianna állíttatta 1897-ben. Készítette Harkányi Ede szobrász – kőfaragó az alkotói pályáját Szombathelyen kezdte, Szatmárnémetiben folytatta, majd Debrecenben fejezte be. Ez a kereszt még első önálló munkái közé tartozik. A talapzaton az alábbi felirat olvasható: „Isten dicsőségére állíttatta özv. Dervalits Sándorné szül. Bencze Julianna 1897.”Jelzés: Harkányi Szombathely. A keresztet Ozmánbük önkormányzata 2000-ben felújíttatta. A Teréz utcában álló harmadik keresztet a falu határában állíttatta Németh Lajos és neje, Büki Ágnes 1924-ben, felújíttatta Tornyos Józsefné 1990-ben. Ozmánbük-Márkus bekötőútján, a 76-os főút mentén álló keresztet 1904-ben állították. A harangláb mellett álló fakereszt 2014-ben kapta mostani helyét, teljes felújításra került.
Ozmánbük község I., II. világháborúban elhalt katonai és polgári halottjainak emlékműve
Jellegzetes épületek
A településen sajnos nem maradtak ránk a korábbi századokból a térség népi építészetére jellemző boronafalú zsúptetős lakóépületek. A boronafal szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el.
Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktagbevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. Az előzőekben leírt technikát még ma is megfigyelhetjük Ozmánbük szőlőhegyén, mivel állnak még ott régi boronapincék.
A 19-20. század fordulójáról több építészetileg értékes lakóház is található a településen. Ezek egy része tulajdonos híján eléggé leromlott állapotba került, de jó pár ezek közül a falu megőrzésre és gondozásra érdemes lakóháza. A módos paraszti, téglából épült, cserépfedéses, kódisállásos lakóházak többnyire felújítva állnak vagy kisebb-nagyobb tatarozásra szorulnak. A népi építészetben bizonyos tájegységeken jellemző elem a kódisállás. Ozmánbükön is találhatók kódisállásos házak. Ez az elem a konyha elé felhúzott kicsi oszlopokon nyugvó előtér, ami félig nyitott és a hagyomány szerint a vándorló „kódisok’’ itt várhatták meg, amíg elvonul a vihar és eláll az eső.
Természeti értékek
A község területén lévő természeti értékek vonzó lehetőséget kínálnak elsősorban a turisták számára. Az élővízfolyások kihasználásával a község vonzási ereje növekedhet. A község közigazgatási területén jelentős erdőterület található. Ezek az erdők gazdasági célú erdőterületek. Az erdőterületek nagysága a megyei és az országos átlagnál kissé nagyobb. Ez elsősorban domborzati és éghajlati viszonyokkal, talajadottságokkal magyarázható. A bükkösök a valódi mérsékelt övi lomberdők biomjába tartozó fás növénytársulások, melyeknek vezető fajai a bükkök. Közép-Európa csapadékos, kiegyenlített éghajlatú hegyvidékein – Nyugat-Európában a nedvesebb dombsági területeken is – bükkerdők váltják fel a különféle tölgyeseket, elsősorban a gyertyános-tölgyeseket, melyek a 250–300 m közötti magasságot kedvelik. A 200–300 m közötti területeken vegyesen találhatók bükkfák és tölgyek, gyertyánokkal elegyedve. A bükkösök igen magas erdőknek mondhatók, a fák átlagmagassága eléri a 25–35 mt, a lombkorona egyszintű, és szorosan záródik, mivel a bükkfák a lehető legnagyobb felületet akarják kihasználni a fotoszintézishez.
Így a fény szinte alig jut le az alsóbb részekre, nyáron állandó félhomály honol a bükkösök belsejében. Emiatt a cserjeszint nagyon gyér, szinte kizárólag fiatal bükkfákból, magoncokból, csemetékből áll. A gyepszint csak kora tavasszal, a lombfakadás előtti időben gazdag, és elsősorban hagymás és gumós növényekből áll, melyek képesek már nagyon korán kihajtani, virágot hozni, és termést érlelni. Mire a bükkfák levelei kihajtanak, ezek a növények már elvirágzanak. Ilyen jellegzetes kora tavaszi hagymások például a medvehagyma, a csillagvirág, Nyugat-Európában főképp hóvirág, gumós növények például a különféle keltikefajok. A Vasi-Hegyhát déli, melegebb lankáira jellemző cseres-tölgyesek mára szinte eltűntek. A község területén a gyertyános-bükkösök dominálnak. Itt tenyészik a viszonylag ritka lucelegyes bükkös társulás is. Ezeket a változatos fafaj összetételű erdőket több helyen felváltották a telepített erdeifenyő és lucfenyő kultúrák, valamint az agresszíven terjeszkedő akácosok, melyek veszélyeztetik az őshonos társulásokat.
Szellemi értékek
A község szülötte Benedek Ferenc jogász
Benedek Ferenc (Ozmánbük, Zala vármegye, 1926. január 30. – Pécs, 2007. február 15.) Széchenyi-díjas jogtudós, a jogi romanisztika tudományának egyik legjelentősebb hazai művelője a 20. század második felében, a pécsi jogászképzésben jogászgenerációk oktatója és nevelője, a római jog iskolateremtő professzora.
Édesapja Benedek Ferenc, földműves, édesanyja Bogár Julianna voltak. Középiskoláit Zalaegerszegen és Szombathelyen, a Premontrei Rend gimnáziumában végezte. Szombathelyen érettségizett 1944-ben. Ezt követően két szemesztert a szombathelyi Hittudományi Főiskolán tanult (1944–1945). A Pécsi Tudományegyetemen állam- és jogtudományi karán szerzett doktori oklevelet 1951-ben.
A Pécsi Tudományegyetem, illetve a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán: a Közgazdaságtani és Statisztikai, a Polgári Perjogi Tanszék (1950–1953), majd az Eljárásjogi Tanszék (1953–1955) mellett a Római Jogi Tanszék (1950–1955) gyakornoka, a Római Jogi Tanszék tanársegéde, majd adjunktusa (1955–1964).
Tanszékvezető egy. docens (1965–1978), tanszékvezető egyetemi tanár (1978. júl. 1.–1996. jan. 31.), emeritus professzor (1996-tól). Az intézményi átalakulások folytán professzori és emeritált professzori, illetve tanszékvezetői tevékenységét az Állam- és Jogtörténeti Tanszék Római Jogi Csoportjánál (1982–1991), majd újra a Római Jogi Tanszéknél (1991-1993), ezt követően a Jogtörténeti és Római Jogi Tanszéken (1993–1995), majd ismét a Római Jogi Tanszéken (1996–2006) fejtette ki, sőt, egy tanévet (1976–1977) a Családjogi Tanszék kötelékében is oktatott, és a magyar kötelmi jogot is előadta.
Az Állam- és Jogtudományi Kar dékánhelyettese (1975–1978), majd dékánja (1978–1981). A Római Egyetem Római Jogi Intézet vendégkutatója (1961).
Az állam- és jogtudományok kandidátusa tudományos fokozatát a Jogalap nélküli gazdagodás a római jogban c. értekezésével 1969-ban védte meg.
Kutatásai a római magánjog elhanyagolt területeire fókuszáltak. Eredményeire jellemző, hogy azokkal számos esetben igazolta, hogy a romanisztikában a valamiképp „megfeneklett” kutatási témák ellentmondásai is feloldhatók, ha addig nem alkalmazott, új nézőpontba helyezzük azokat. Tudományos életművében a dologi jogi kutatások voltak a legmeghatározóbbak. E tárgykörben elsőként, a iusta causa traditionis (a tulajdonszerzési jogcím) témaköréről még tanársegédként publikált tanulmányával jelentős hazai és nemzetközi elismertséget szerzett. Az 1969-ben megvédett kandidátusi értekezése témájául a rendkívül komplex gondolkodást igénylő jogalap nélküli gazdagodás intézményét választotta.
Rendkívül meghatározó volt munkásságában pályája delén túl megírt, remekbe szabott tankönyve, amelyből először a dologi és a kötelmi jogi rész jelent meg könyv alakban egyetemi jegyzetként, majd a 2000-es évek elején, 75 éves kora után fejezte be a római jog történeti részéről, a római személyjogról és a római családjogról szóló fejezeteket.
Halála után nevét vette fel a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi és Közgazdaság- tudományi Kari Szakkönyvtára (Benedek Ferenc Jogtudományi és Közgazdaság-tudományi Szakkönyvtár, 2007-től).
Dr. Benedek Ferenc római jogász professzor, a PTE Állam- és Jogtudományi Karának kiemelkedő tekintélyű egyetemi tanára emlékére állított szobrot a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. A szobrot a volt Római Jogi Tanszék előtti folyosón helyezték el.
Dr. Paksa Katalin népzenekutató ozmánbüki származású
Dr. Paksa Katalin, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívumának professor Emeritája. 2016 áprilisában – Széchenyi-díja alkalmából – a Zalai Hírlap készített interjút vele, ahol a következő gondolatokat osztotta meg: „Hálás vagyok a Jóistennek, hogy sorsomat úgy alakította, hogy népzenekutató lettem. Az embereket általában meghatározza, hogy hol, milyen környezetben születtek és nőttek fel. A zalai táj nekem is meghatározó élményem. Van egy visszatérő álmom: repülök a zalai dombok párhuzamos vonulatai fölött.
A helyszín gyermekkori emlékeimből származhat, azt a felejthetetlen látványt idézi, ami az Egerszeg-hegyen lévő szőlőnk tetejéről lenézve elém tárult. Szüleim apai részről paraszti, anyai részről polgári származásúak. Sokat köszönhetek ennek a kettősségnek: már gyerekkoromban megismertem a falusi életet a nagymamámnál töltött nyaralások során Ozmánbükben, a városi környezet pedig lehetőséget adott a művelődésre, olvasásra, zenetanulásra.”
Zalaegerszegen született, középiskolás korában Pécsre került zenei tanulmányai révén, később pedig Budapestre a Zeneakadémiára, ahol középiskolai énektanár- és karvezető szakon diplomázott. 1971-től dolgozott a Kodályalapította Népzenekutató Csoportban, mestereinek Bálint Sándort, Vargyas Lajost, Olsvai Imrét tekintette. A magyar népzenetudomány meghatározó jelentőségű képviselője volt. 1988-ban A magyar népdal díszítése c. témájával kandidátusi fokozatot, 2003-ban a Magyar népzenetörténet c. könyvével MTA doktora fokozatot szerzett. Tevékenysége során a népzenetudomány minden területét gyakorolta: a népzenei gyűjtést, lejegyzést, rendszerezést, szomszéd – és rokonnépi összehasonlítást, monografikus vizsgálatot, népzenetörténeti kutatást, a hagyományos népi előadás- és díszítésmódot, a népzene és műzene kapcsolatának vizsgálatát.
Paksa Katalinnak a magyar népzenére vonatkozó átfogó anyagismeretét és széleskörű áttekintését, biztos ítélőképességét népzenei gyűjtőútjai, évtizedeken át végzett népzenei rendszerező munkája, a kritikai összkiadáshoz, díszítményvizsgálataihoz ezrével készített lejegyzései alapozták meg. Írásaiban mondanivalóját lényegre törően, egyszerűen és világosan fogalmazta meg. „Ráérzett” a kor igényeire, ez magyarázza könyveinek, hangzó kiadványainak tudományos téren szokatlan sikerét. 18 önálló, valamint társszerzővel írt könyvet, kézikönyv-fejezetet, CD-könyvet és mintegy 100 tanulmányt, cikket, ismertetést felölelő tág tematikájú munkásságából három kutatási területet és témát emelünk ki: 1) a magyar népzene kritikai összkiadása; 2) a népzene előadásmódja – a magyar népdal díszítése; 3) a magyar népzene történeti és stílus szempontú vizsgálata.
A hazai népzenetudomány hatalmas vállalkozása: A Magyar Népzene Tárasorozat hat testes kötetének munkálataiban vett részt: a VI. VII. és IX. kötet szerkesztőjének munkatársa, a VIII. és XI. kötet szerkesztőjének főmunkatársa, a X. és XII. kötetnek pedig szerkesztője volt.
Kandidátusi disszertációjából született A magyar népdal díszítése című, a díszítménykutatást megalapozó könyve (1993). Ugyancsak a népzenei előadásmód témájához kapcsolódik a Bodza Klárával közösen írt, számos kiadást megért Magyar Népi Énekiskola két kötete (1992, 1994), valamint a kiváló népi előadókat bemutató Énekeltem én…című nagysikerű, többször ismételt rádió-sorozata, mely utóbb könyv alakban is megjelent CD-ROM melléklettel (2014).
Akadémiai doktori címét a Magyar népzenetörténet című munkájával nyerte el. Paksa Katalin e könyvében módszeresen tárgyalja a magyar népzene stílusait és korszakait, áttekintést ad a honfoglalás előtti keleti rétegekről, az azokból kifejlődött és az évszázadok során tovább alakult stílusokról csakúgy, mint a honfoglalás utáni, európai hatásra létrejött zenei világról, egészen a 19. században kivirágzott népzenei új stílusig.
2021. február 13.-án, 77 éves korában hunyt el.
Ozmánbük fekvése
A település Zala megye északi részén fekszik, Zalaegerszegtől 20 kilométerre, a Vasi- Hegyhát tájegységben. Legközelebbi szomszédja nyugat felől Vaspör, délkelet felől Hagyárosbörönd, északi szomszédja, Hegyháthodász már Vas megye Körmendi járásához tartozik. A településen a Zalacsébtől a 76-os főútig vezető 7412-es út húzódik keresztül. A legközelebbi városok Zalalövő és Körmend.
Története, történelmi utalások
A község bár Zala megyéhez tartozik, de a Vasi- Hegyhát tájegység részét képezi. A hegyhát elnevezés, mint földrajzi köznév felszíni formára, tulajdonképpen egy dombháti fennsíkra utal. A hegyhát elnevezés a Vas megye déli részén, a Rábával párhuzamosan futó dombhát egészére ráillene, a terület azonban több kistájra tagozódik. Délnyugati végét az Őrség foglalja el, északkeleti része Kemeneshát néven ismert. A két kistáj közötti területre használatos a Hegyhát elnevezés.
A név viszonylag későn tűnt fel a forrásokban. A 16. század közepén a hegyháti nemesek felsorolásánál a Maráctól Vaspörig terjedő terület kisnemesi falvait említik. A 18-19. századi egyházi igazgatásban is használatos volt az elnevezés. A Hegyháti esperesi kerület a Vasvártól az Örségig terjedő területet jelölte. A Vasi- Hegyháton vezetett egy fontos útvonal (középkori néven Olasz- vagy Király út), az ország középpontjából kiindulva tartott Észak-Itália irányába. Ennek feltehetően római előzményekkel is rendelkező útvonalnak a védelmére épült fel az ún. Római sánc, amely a korai magyar határvédelem egyik belső vonala. A hegyháti útvonal a fontosságát az egész középkoron át megőrizte. Az Itáliába tartó kereskedelemnek a török hódoltság vetett véget. A hegyháti falvak a 16. század végén behódoltak a töröknek, és a közvetlen fenyegetettség csak Kanizsa felszabadítása (1690) után ért véget.
A falu birtokosai a hegyháti nemzetségbe tartozó Telekesi családok, majd a következő évszázadok során a Telekesi családból eredő Baso, Bogár, Bödöcs, Büki, Győrffy, Pethő, Török és Szepetki családoké a tulajdonjog. Birtokaik voltak Telekes, Byk (Ozmánbük), Kys-egerszeg (Sárfimizdó), Zenthjakabfalu (Hegyhátszentjakab), Kerekboldogazzonfalwa, Kerchich (Domokosfa), Németfalu, Gulach (Káld), Pályi. Telekesi Gergely fia Baso az első Byki-nek nevezett személy.
1381-től tucatnyi oklevélben fordul elő Byky Baso comes neve, mint az oklevél kiadója. Jó minőségben fennmaradt viaszpecsétjének gipszmásolata, melyet a Nemzeti Levéltár őriz. Felirata: S. BASO COMES CRIENS (IENSIS). 1420- ban kelt oklevélben Byky Baso fiai, László és István bevezetik Ollári Tompa Andrást Telekesi birtokaikba. 1424-1428 között Byky Baso István a bécsi egyetemen tanul, ahol Artes Master fokozatú diplomát szerez. Egyházi szolgálatba áll, először csázmai káplán, majd pécsi és zágrábi kanonok. 1433-ban Rómában IV. Jenő pápa német -római császárrá koronázta Zsigmond magyar királyt. Kíséretének tagja Byky Baso István, aki kéri a pápa áldását Byk Szent Miklós egyházára. 1437-ben Byky Baso István Zsigmond királytól szolgálataiért megkapja a körmendi vár királyi jogát Arany Lászlóval együtt. 1439-ben Albert királytól új adományként megkapja Byk, Pályi és Telekes birtokait, melyeknek ősei is birtokában voltak.
Még ebben az évben a Pápa fehérvári préposttá nevezi ki. 1443-ban meghalt, ekkor a fehérvári királyi bazilikában temették el. 1518-ban a byki rokonok birtok megosztást végeztek, Imre, Oszvald, Tamás és János vett részt ebben. Ekkor, a Byk patak nyugati partját Egyházasbüknek, a másik partját Thulsobyknek nevezték. A templom védőszentje még mindig Szent Miklós.
1531-ben Byky György a kényszerítő szükség, szegénység és nélkülözés miatt, amely az utóbbi években nemcsak őt, hanem Zala földjét is sújtotta a kegyetlen török császár pusztításai és gyújtogatásai miatt két nemesi kúriáját Bük birtokon Zichy Ráfaelnek 40 Ft.-ért elzálogosítja. 1570-ben újra írják a fenti oklevelet, benne Byki Balázst reformátornak nevezik, tehát a család áttért a protestáns hitre. 1674-ben A falu lakói a rablók riasztó tettei miatt átköltöztek Vaspör faluba, de ragaszkodnak a déli síkságon levő erdőikhez. Egy romos temploma van toronnyal, a híveket elűzték. A mai Ozmánbük két részből tevődött össze. A középkorban egyik részét temploma miatt Egyházasbiknek, a másik részét Túlsó-, majd a török hódoltság idején Oszmán kanizsai bég nevét felvéve O(s)zmánbük néven jegyzik a krónikák. A nevét bizonyára bükkös erdejéről kaphatta. Bük első említése a 14. századból származik. A falu első birtokosa, a Byki család tagjai már 1531-ben a török pusztításaira hivatkozva eladták itteni két nemesi kúriájukat. A falu a török háború idején a 17. században elnéptelenedett, de hamarosan újratelepült. 1690-ben a faluban elhagyott, lepusztult egytornyú templom állt, melyet 1748-ra romjaiból építettek fel és még ma is megtalálható. A zalai nemesi származású egyházasbüki Dervarics család, valamint az egyházasbüki Simon család hosszú ideig volt földbirtokos Ozmánbükön; onnan vették fel az „egyházasbüki” nemesi előnevét. Ozmánbükhöz tartozik, de Halastóhoz van közelebb a valaha önálló kicsi Márkus település. Műemlékileg nem védett, de érdekes színfolt a kétoszlopos, négyszer két párhuzamos gerendával kitámasztott római katolikus harangláb. A község tájértéke felbecsülhetetlen és kihasználatlan.
Épített értékei
Urunk mennybemenetele templom
Az ozmánbüki Urunk mennybemenetele templom 1748-ban épült. Első felújítására 1999-ben került sor, de a mai arculatát 2021-ben nyerte el, külső és belső felújítás során. A templom kertjében állt egy fasor a világháborúk elesett falubeli katonáinak és polgárainak emlékére, de ez sajnos 2020-ban eltávolításra került. A templom a 4/1999 számú rendelet alapján helyi műemlékvédelem alatt áll. 2021. május 16-án szentmise keretében szentelte meg a felújított templomot Székely János szombathelyi megyéspüspök. A szentmise elején a templom előtt Mikolás Attila plébános megköszönte az egyházmegye és a helyi önkormányzat, valamint a hívek anyagi hozzájárulását. Ezek után dr. Székely János megyés püspök megáldotta a tabernákulumot valamint az újonnan kialakított liturgikus térbe elhelyezett szembemiséző oltárt és felolvasóállványt.
Ozmánbük-Márkusi harangláb
Az Ozmánbük-Márkusi harangláb öntésére 1838 -ban, Sopronban került sor. A szerkezetét többször restaurálták. Legutóbb 2014-ben, Büki Gyula újíttatta fel a család ősei által állított műemlékeket, így a haranglábat és az út szélén álló keresztet is. Az országot 1956-ban elhagyni kényszerült, Münchenben élő nyugalmazott tanár Büki Gyula kezdeményezte a szülőfalujában álló és az ősei által emelt szakrális emlékek renoválását, továbbá előteremtette a költségek fedezetét. Ezeket egymás mellé is helyezték. Bár magánterületen állnak, ezen a helyen rendezik minden évben a falu búcsúját, pünkösdkor. A munkálatok megszervezésére Takács László nádasdi plébánost kérték fel, aki a Szombathelyi Egyházmegye Egyházművészeti Bizottságának titkára és közismert felújító, illetve felújíttató. A munkák során áthelyezték a restaurált és részben rekonstruált fakeresztet a harangláb mellé. Ezáltal új szakrális tér is létrejött. A harangláb konzerváló és fedő festést kapott, valamint új lábazatot. A harang feletti tetőrész cseréje még ez után következik.
Út szélén álló keresztek
Vas hegyen álló kereszt az 1800-as évek végén készült, többször került felújításra. A Teréz utcában álló egyik kereszt 1943-ban készült. A másik Teréz utcai keresztet Dervalits Sándorné Bencze Julianna állíttatta 1897-ben. Készítette Harkányi Ede szobrász – kőfaragó az alkotói pályáját Szombathelyen kezdte, Szatmárnémetiben folytatta, majd Debrecenben fejezte be. Ez a kereszt még első önálló munkái közé tartozik. A talapzaton az alábbi felirat olvasható: „Isten dicsőségére állíttatta özv. Dervalits Sándorné szül. Bencze Julianna 1897.”Jelzés: Harkányi Szombathely. A keresztet Ozmánbük önkormányzata 2000-ben felújíttatta. A Teréz utcában álló harmadik keresztet a falu határában állíttatta Németh Lajos és neje, Büki Ágnes 1924-ben, felújíttatta Tornyos Józsefné 1990-ben. Ozmánbük-Márkus bekötőútján, a 76-os főút mentén álló keresztet 1904-ben állították. A harangláb mellett álló fakereszt 2014-ben kapta mostani helyét, teljes felújításra került.
Ozmánbük község I., II. világháborúban elhalt katonai és polgári halottjainak emlékműve
Jellegzetes épületek
A településen sajnos nem maradtak ránk a korábbi századokból a térség népi építészetére jellemző boronafalú zsúptetős lakóépületek. A boronafal szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el.
Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktagbevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. Az előzőekben leírt technikát még ma is megfigyelhetjük Ozmánbük szőlőhegyén, mivel állnak még ott régi boronapincék.
A 19-20. század fordulójáról több építészetileg értékes lakóház is található a településen. Ezek egy része tulajdonos híján eléggé leromlott állapotba került, de jó pár ezek közül a falu megőrzésre és gondozásra érdemes lakóháza. A módos paraszti, téglából épült, cserépfedéses, kódisállásos lakóházak többnyire felújítva állnak vagy kisebb-nagyobb tatarozásra szorulnak. A népi építészetben bizonyos tájegységeken jellemző elem a kódisállás. Ozmánbükön is találhatók kódisállásos házak. Ez az elem a konyha elé felhúzott kicsi oszlopokon nyugvó előtér, ami félig nyitott és a hagyomány szerint a vándorló „kódisok’’ itt várhatták meg, amíg elvonul a vihar és eláll az eső.
Természeti értékek
A község területén lévő természeti értékek vonzó lehetőséget kínálnak elsősorban a turisták számára. Az élővízfolyások kihasználásával a község vonzási ereje növekedhet. A község közigazgatási területén jelentős erdőterület található. Ezek az erdők gazdasági célú erdőterületek. Az erdőterületek nagysága a megyei és az országos átlagnál kissé nagyobb. Ez elsősorban domborzati és éghajlati viszonyokkal, talajadottságokkal magyarázható. A bükkösök a valódi mérsékelt övi lomberdők biomjába tartozó fás növénytársulások, melyeknek vezető fajai a bükkök. Közép-Európa csapadékos, kiegyenlített éghajlatú hegyvidékein – Nyugat-Európában a nedvesebb dombsági területeken is – bükkerdők váltják fel a különféle tölgyeseket, elsősorban a gyertyános-tölgyeseket, melyek a 250–300 m közötti magasságot kedvelik. A 200–300 m közötti területeken vegyesen találhatók bükkfák és tölgyek, gyertyánokkal elegyedve. A bükkösök igen magas erdőknek mondhatók, a fák átlagmagassága eléri a 25–35 mt, a lombkorona egyszintű, és szorosan záródik, mivel a bükkfák a lehető legnagyobb felületet akarják kihasználni a fotoszintézishez.
Így a fény szinte alig jut le az alsóbb részekre, nyáron állandó félhomály honol a bükkösök belsejében. Emiatt a cserjeszint nagyon gyér, szinte kizárólag fiatal bükkfákból, magoncokból, csemetékből áll. A gyepszint csak kora tavasszal, a lombfakadás előtti időben gazdag, és elsősorban hagymás és gumós növényekből áll, melyek képesek már nagyon korán kihajtani, virágot hozni, és termést érlelni. Mire a bükkfák levelei kihajtanak, ezek a növények már elvirágzanak. Ilyen jellegzetes kora tavaszi hagymások például a medvehagyma, a csillagvirág, Nyugat-Európában főképp hóvirág, gumós növények például a különféle keltikefajok. A Vasi-Hegyhát déli, melegebb lankáira jellemző cseres-tölgyesek mára szinte eltűntek. A község területén a gyertyános-bükkösök dominálnak. Itt tenyészik a viszonylag ritka lucelegyes bükkös társulás is. Ezeket a változatos fafaj összetételű erdőket több helyen felváltották a telepített erdeifenyő és lucfenyő kultúrák, valamint az agresszíven terjeszkedő akácosok, melyek veszélyeztetik az őshonos társulásokat.
Szellemi értékek
A község szülötte Benedek Ferenc jogász
Benedek Ferenc (Ozmánbük, Zala vármegye, 1926. január 30. – Pécs, 2007. február 15.) Széchenyi-díjas jogtudós, a jogi romanisztika tudományának egyik legjelentősebb hazai művelője a 20. század második felében, a pécsi jogászképzésben jogászgenerációk oktatója és nevelője, a római jog iskolateremtő professzora.
Édesapja Benedek Ferenc, földműves, édesanyja Bogár Julianna voltak. Középiskoláit Zalaegerszegen és Szombathelyen, a Premontrei Rend gimnáziumában végezte. Szombathelyen érettségizett 1944-ben. Ezt követően két szemesztert a szombathelyi Hittudományi Főiskolán tanult (1944–1945). A Pécsi Tudományegyetemen állam- és jogtudományi karán szerzett doktori oklevelet 1951-ben.
A Pécsi Tudományegyetem, illetve a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán: a Közgazdaságtani és Statisztikai, a Polgári Perjogi Tanszék (1950–1953), majd az Eljárásjogi Tanszék (1953–1955) mellett a Római Jogi Tanszék (1950–1955) gyakornoka, a Római Jogi Tanszék tanársegéde, majd adjunktusa (1955–1964).
Tanszékvezető egy. docens (1965–1978), tanszékvezető egyetemi tanár (1978. júl. 1.–1996. jan. 31.), emeritus professzor (1996-tól). Az intézményi átalakulások folytán professzori és emeritált professzori, illetve tanszékvezetői tevékenységét az Állam- és Jogtörténeti Tanszék Római Jogi Csoportjánál (1982–1991), majd újra a Római Jogi Tanszéknél (1991-1993), ezt követően a Jogtörténeti és Római Jogi Tanszéken (1993–1995), majd ismét a Római Jogi Tanszéken (1996–2006) fejtette ki, sőt, egy tanévet (1976–1977) a Családjogi Tanszék kötelékében is oktatott, és a magyar kötelmi jogot is előadta.
Az Állam- és Jogtudományi Kar dékánhelyettese (1975–1978), majd dékánja (1978–1981). A Római Egyetem Római Jogi Intézet vendégkutatója (1961).
Az állam- és jogtudományok kandidátusa tudományos fokozatát a Jogalap nélküli gazdagodás a római jogban c. értekezésével 1969-ban védte meg.
Kutatásai a római magánjog elhanyagolt területeire fókuszáltak. Eredményeire jellemző, hogy azokkal számos esetben igazolta, hogy a romanisztikában a valamiképp „megfeneklett” kutatási témák ellentmondásai is feloldhatók, ha addig nem alkalmazott, új nézőpontba helyezzük azokat. Tudományos életművében a dologi jogi kutatások voltak a legmeghatározóbbak. E tárgykörben elsőként, a iusta causa traditionis (a tulajdonszerzési jogcím) témaköréről még tanársegédként publikált tanulmányával jelentős hazai és nemzetközi elismertséget szerzett. Az 1969-ben megvédett kandidátusi értekezése témájául a rendkívül komplex gondolkodást igénylő jogalap nélküli gazdagodás intézményét választotta.
Rendkívül meghatározó volt munkásságában pályája delén túl megírt, remekbe szabott tankönyve, amelyből először a dologi és a kötelmi jogi rész jelent meg könyv alakban egyetemi jegyzetként, majd a 2000-es évek elején, 75 éves kora után fejezte be a római jog történeti részéről, a római személyjogról és a római családjogról szóló fejezeteket.
Halála után nevét vette fel a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi és Közgazdaság- tudományi Kari Szakkönyvtára (Benedek Ferenc Jogtudományi és Közgazdaság-tudományi Szakkönyvtár, 2007-től).
Dr. Benedek Ferenc római jogász professzor, a PTE Állam- és Jogtudományi Karának kiemelkedő tekintélyű egyetemi tanára emlékére állított szobrot a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. A szobrot a volt Római Jogi Tanszék előtti folyosón helyezték el.
Dr. Paksa Katalin népzenekutató ozmánbüki származású
Dr. Paksa Katalin, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívumának professor Emeritája. 2016 áprilisában – Széchenyi-díja alkalmából – a Zalai Hírlap készített interjút vele, ahol a következő gondolatokat osztotta meg: „Hálás vagyok a Jóistennek, hogy sorsomat úgy alakította, hogy népzenekutató lettem. Az embereket általában meghatározza, hogy hol, milyen környezetben születtek és nőttek fel. A zalai táj nekem is meghatározó élményem. Van egy visszatérő álmom: repülök a zalai dombok párhuzamos vonulatai fölött.
A helyszín gyermekkori emlékeimből származhat, azt a felejthetetlen látványt idézi, ami az Egerszeg-hegyen lévő szőlőnk tetejéről lenézve elém tárult. Szüleim apai részről paraszti, anyai részről polgári származásúak. Sokat köszönhetek ennek a kettősségnek: már gyerekkoromban megismertem a falusi életet a nagymamámnál töltött nyaralások során Ozmánbükben, a városi környezet pedig lehetőséget adott a művelődésre, olvasásra, zenetanulásra.”
Zalaegerszegen született, középiskolás korában Pécsre került zenei tanulmányai révén, később pedig Budapestre a Zeneakadémiára, ahol középiskolai énektanár- és karvezető szakon diplomázott. 1971-től dolgozott a Kodályalapította Népzenekutató Csoportban, mestereinek Bálint Sándort, Vargyas Lajost, Olsvai Imrét tekintette. A magyar népzenetudomány meghatározó jelentőségű képviselője volt. 1988-ban A magyar népdal díszítése c. témájával kandidátusi fokozatot, 2003-ban a Magyar népzenetörténet c. könyvével MTA doktora fokozatot szerzett. Tevékenysége során a népzenetudomány minden területét gyakorolta: a népzenei gyűjtést, lejegyzést, rendszerezést, szomszéd – és rokonnépi összehasonlítást, monografikus vizsgálatot, népzenetörténeti kutatást, a hagyományos népi előadás- és díszítésmódot, a népzene és műzene kapcsolatának vizsgálatát.
Paksa Katalinnak a magyar népzenére vonatkozó átfogó anyagismeretét és széleskörű áttekintését, biztos ítélőképességét népzenei gyűjtőútjai, évtizedeken át végzett népzenei rendszerező munkája, a kritikai összkiadáshoz, díszítményvizsgálataihoz ezrével készített lejegyzései alapozták meg. Írásaiban mondanivalóját lényegre törően, egyszerűen és világosan fogalmazta meg. „Ráérzett” a kor igényeire, ez magyarázza könyveinek, hangzó kiadványainak tudományos téren szokatlan sikerét. 18 önálló, valamint társszerzővel írt könyvet, kézikönyv-fejezetet, CD-könyvet és mintegy 100 tanulmányt, cikket, ismertetést felölelő tág tematikájú munkásságából három kutatási területet és témát emelünk ki: 1) a magyar népzene kritikai összkiadása; 2) a népzene előadásmódja – a magyar népdal díszítése; 3) a magyar népzene történeti és stílus szempontú vizsgálata.
A hazai népzenetudomány hatalmas vállalkozása: A Magyar Népzene Tárasorozat hat testes kötetének munkálataiban vett részt: a VI. VII. és IX. kötet szerkesztőjének munkatársa, a VIII. és XI. kötet szerkesztőjének főmunkatársa, a X. és XII. kötetnek pedig szerkesztője volt.
Kandidátusi disszertációjából született A magyar népdal díszítése című, a díszítménykutatást megalapozó könyve (1993). Ugyancsak a népzenei előadásmód témájához kapcsolódik a Bodza Klárával közösen írt, számos kiadást megért Magyar Népi Énekiskola két kötete (1992, 1994), valamint a kiváló népi előadókat bemutató Énekeltem én…című nagysikerű, többször ismételt rádió-sorozata, mely utóbb könyv alakban is megjelent CD-ROM melléklettel (2014).
Akadémiai doktori címét a Magyar népzenetörténet című munkájával nyerte el. Paksa Katalin e könyvében módszeresen tárgyalja a magyar népzene stílusait és korszakait, áttekintést ad a honfoglalás előtti keleti rétegekről, az azokból kifejlődött és az évszázadok során tovább alakult stílusokról csakúgy, mint a honfoglalás utáni, európai hatásra létrejött zenei világról, egészen a 19. században kivirágzott népzenei új stílusig.
2021. február 13.-án, 77 éves korában hunyt el.
