Keménfa
Keménfa fekvése
Keménfa Zala megye északi részén – Zala és Vas megye határának közelében- a megyeszékhely
Története, történelmi utalások
Keménfa első írásos említése 1371-ből való, Kemenfalau vagy Kemenfaua névalakban. A kemény közszóból származó személynévvel azonos. A Kemény családok közti birtokvita alapján feltételezhető, hogy a falu a Kemény családról kapta a nevét. A török hódoltság alatt elnéptelenedett a falu, még 1720-ban is lakatlan volt. A XVIII. század derekán újra benépesült. 1778-ban a püspöki vizitációról szóló jelentésben mint Keménfa praedium szerepelt, mely Salomvár filiája; birtokosa a nemes Vizi család és a Horváth család; lélekszáma 134 fő, katolikus vallású volt.
1900-ban 196-an, 1941-ben 286-an éltek itt. 1962-ben érte el a legnagyobb lélekszámot a község, akkor meghaladta a lakosság a 300 főt. 1936-ban létesült a Római Katolikus Elemi Népiskola.
A falu határában található Tompa és Keresztúr mezővárosok helye. A község keleti oldalán található Dózsa – hegy a történelmi kutatások szerint Dózsa György ott tartózkodásának emlékeként kapta a nevét.
A község lakosságának döntő többsége mindig mezőgazdasággal foglalkozott. A két háború között a fiatalok nagy része idénymunkát vállalt, többen pedig a helyi uradalmak majorjaiban dolgoztak. A háború után a földeket kiosztották. 1960 – ban alakult meg a termelőszövetkezet. A Tsz kedvezőtlen adottságú területen gazdálkodott, a faluban munkanélküli nem volt.
A mindössze 88 lelkes falu a 86-os főút mentén lévő domb másik oldalán bújik meg a völgyben, de Keménfa egyáltalán nem elzárt világ. Portái, telkei tágasak, a táj, az észak-déli fekvésű, 150-200 méter magas dombjaival, a völgyekben futó patakokkal mesebeli.
Keménfa szinte még érintetlen természeti környezetben, a Göcsej, az Őrség és a Hetés tájegységek találkozásánál fekszik, gazdag történeti háttérrel, hiszen határában két, a török időkben elpusztult település, Tompa és Keresztúr is létezett. Ezek voltát ma is őrzik a dűlőnevek.
A környék érintetlensége abból adódik, hogy a Zalaegerszeg – Zalalövő út mellett húzódó Zala – völgye, valamint a Teskánd, Csonkahegyhát, Pórszombat útvonal, illetve a pórszombati elágazás és a Zalalövő közötti út határolta háromszögben nincsenek települések.A falu fölé magasodik Dózsa- hegy, ahonnan belátni a Zala völgyét. Közvetlenül a fák alatt a szomszédos Salomvár szélső házai is látszanak, a Zalán túl Zalacséb, a táj ellenkező szélén a völgyhíd impozáns szalagja szalad át a folyó fűzekkel szegélyezett medre, illetve rétje fölött, majd Zalalövő házainak sokasága villantja arcát a tavaszi napsütésben. A hegy haragos zöld búzatáblájában egy fehér kőkereszt magasodik, mögötte, jöttünkre szarvasok ugranak meg, a vadak itt is sok kárt okoznak.
A kéktúra útvonal Szilvágy és Salomvár közti 18 kilométeres szakasza olyan tájon vezet át, amelyen nincsenek lakott helyek, ide nyúlik be a keménfai határ is. Az 1371-ben írásban is említett Keménfa 1922-ben épített templomot, 1936- ban iskolát, majd 1938-ban községházát. Szájkli kútjánál a reformátusok pihentek meg ötszáz évvel ezelőtt, erről nemrég film is készült Kálomisták kútja címmel.
A millenniumra Szent Istvánnak állítottak szobrot. A dígitális értéktárban helyet kapott mind a Kálomisták kútja, mind pedig a Szabolcs Péter szobrász által készített Szent István szobor is. Az ivóvíz vezeték 1986-ban épült ki az egész településen, a kábeltévé hálózat 1992-ben készült el, a szennyvízcsatorna és a minden lakást érintő telefonhálózat 1995-ben létesült. 1999-ben gázhálózat beruházására került sor. Az egész településen elérhető a széles sávú internet. A település így teljes infrastruktúrával rendelkezik.
Az Önkormányzat 2007. június 12-i ülésén döntött arról, hogy a közigazgatási feladatainak ellátására Zalalövő várossal köt megállapodást. A közigazgatás kezdetektől több változáson ment keresztül – 1950-ig a Salomvári Körjegyzőséghez, 1970-ig a Salomvári Tanácshoz, 1990-ig a Zalacsébi Tanácshoz tartozott. 1990-től a Salomvár székhelyű Salomvár-Keménfa közös körjegyzőséghez tartozott a falu. 2007. június 8.-án a Salomvári Testület felmondta a körjegyzőséget, így 2008. január 1-től a Zalalövő Város Polgármesteri Hivatala látja el a közigazgatási feladatokat.
Épített értékei
Szent Flórián Templom
Keménfán a Szent Flórián templom az 1920-as évek elején épült közadakozásból. Az építés kezdeményezője a település két legnagyobb földbirtokosa Nagy Sándor és Pék Gyula volt, akik a fát, illetve a téglát biztosították, de a falu többi lakosa is kivette részét az építkezésből. 1922. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén, a templomot felszentelték az Szent Flórián tiszteletére. A felszentelési ceremóniát Mindszenty József zalaegerszegi apát és Csoknay Ernő salomvári plébános végezte.
Kőkeresztek
Szent István szobor
Kettő méter magas, homokkő lapokkal burkolt négyzet alapú talpazatra került a lényegesen alacsonyabb szobor. Szent Istvánt a szokásos módon jelenítették meg. Kezében az országalma és a jogar, fején korona. Lengő palástot visel a szakállas, bajszos király. A szobrot 2000-ben állították, készítője Szabolcs Péter Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrász. Bronzplasztikáira jellemző az érzelmi töltést hordozó, érzékeny mintázás mód.
Kálomisták kútja
A zalai páros, Tenki Zoltán és Kása Gábor: A kálomisták útja című, 47 perces amatőr kisfilmje a IV. Savaria Filmszemle második helyén végzett, amely az ellenreformáció időszakát, az úgynevezett árvaság korát mutatja be. A dokumentumfilm ötlete Tenki Zoltán fejében született meg pár évvel ezelőtt, aki Török Zoltántól, a zalaegerszegi református gyülekezet akkori, ma már nyugállományban lévő lelkészétől hallott arról a kálomisták kútjának is nevezett forrásról, amely Keménfa térségében, a reformátusok által járt út mellett található. Az őrségi egyházmegye története című könyvben részletes leírást kapunk erről a történetről, miszerint háromszáz évvel ezelőtt a református és evangélikus gyülekezeteknek vissza kellett szolgáltatniuk a katolikus egyháznak azokat a templomokat, amelyeket még a reformáció idején szereztek meg tőlük. Ezáltal számos gyülekezet maradt templom és lelkipásztor nélkül, ezért számukra úgynevezett artikuláris helyeket jelöltek ki ahol gyakorolhatták hitüket. Ezek a helyek sokszor 60-70 km-re voltak, így például az őrségből Kustánszegre jártak a hívek. Emiatt a nagy távolság miatt csak esketésekre, keresztelőkre, nagyobb ünnepekre tudtak elmenni, s ezt Keménfa érintésével tették. Keménfa erdeiben volt egy forrás, a hívek gyakran megaludtak ott, bevárták a többieket, és reggel folytatták útjukat. Hosszas kutatói munka után sikerült csak a forrást újból fellelni Tenki Zoltánnak a Keménfaiak segítségével. Ezt hívják ma is a kálomisták kútjának. Szeretnének a forrásnál emlékhelyet kialakítani.
Ásatások Keménfán és környékén
Római kori villa maradványára bukkantak régészek a Szentegyházi dűlőnél. Egy középkori temető maradványait is megtalálták. Az ásatás eddig legérdekesebb lelete egy kemence maradványa a Krisztus utáni második századból. Ezt rostélyos vagy edényégető kemencének hívják.
A korongozást a kelták kezdték el, ők fejlesztették ki ezt a kemencetípust, amelyben már nagyon jó minőségben ki tudták égetni a kerámiát.
Keresztúron egy mozgó sereg bázisát képező ideiglenes erődítményt (fortaliciumot) építettek a 15. században. Ezt a Keresztúrt a mai Keménfa nyugati határában létezett Keresztúr-pusztával azonosíthatjuk. Utóbbi a helyi néphagyomány szerint valaha kulcsos város volt.
Kő templomának első okleveles említését 1345-ből ismerjük. A Zala-folyó völgye felett: a Keresztúripatakhoz közelibb lankás domboldalon épült templom körül alakíthatták ki az erődítményt, a feltárás során ennek maradványait találták meg.
https://djnaploja.wordpress.com/2018/05/02/kemenfa-keresztur/ oldalon a következő érdekességeket találjuk mindezekkel kapcsolatban: „Szatlóczki Gábor: Vár a várban c. kiváló áttekintésének köszönhetően figyeltem fel egy eddig számomra ismeretlen zalai helyszínre, a Zala és Vas megyék határvidékén létezett Keresztúrra.
Itt egy mozgó sereg bázisát képező ideiglenes erődítményt (fortaliciumot) építettek a 15. században. Alsólendvai Bánfi Pál keresztúri kapitányai, Baranyai Benedek és Hollósi Gergely Hodászon (Hegyháthodászon) és Szentpéterfalván (Hegyhátszentpéteren) követtek el bizonyos hatalmaskodásokat az Erzsébet királyné és I. Ulászló hívei közti polgárháború idején, 1442-ben (részben csak évekkel későbbi, 1446-os említésekből ismerjük az adatokat).
Ezt a Keresztúrt a mai Keménfa nyugati határában létezett Keresztúrpusztával azonosíthatjuk. Utóbbi a helyi néphagyomány szerint valaha kulcsos város volt. Kő templomának első okleveles említését 1345-ből ismerjük.
A Zala-folyó völgye felett uralkodó magaslaton épült templom körül alakíthatták ki az erődítményt (fortaliciumot):
A helyszín terepi értelemben még felderítetlen. A 10.000-es szerint a templom valószínű helyét, a domb legmagasabb pontját elbányászták. Talán a templom értékes kőanyagának elhordását követően alakult ki a térképen látható bolygatott állapot.” (1. kép)
E kutatómunka folytatása (forrás ugyanaz az internetes oldal): „Tegnap anynyira megörültem az 1442 táján szereplő zalai, keresztúri fortaliciummal (erődítménnyel) kapcsolatos adatnak, hogy annak helyét – elhamarkodottan – lokalizálni is próbáltam egy stratégiailag elsőrendű fekvésű dombra Keménfa fölött. A zalai földrajzi nevek nem kellően pontos térképe alapján tettem ezt. Viszont Vándor László régész kollégám – egy múlt század végi, közöletlen ásatása felidézésével – szerencsére pontosította a középkori keresztúri templom fekvését. Ott nemrég is volt kisebb feltárás a zalalövői elkerülő út építése során. Tehát a templomot nem a magas domb tetején építették, hanem valahol lejjebb, a Keresztúripatakhoz közelibb lankás domboldalon. Talán valahol itt (a pontos helyet egyelőre nem ismerem!): (piros karikával jelöltem – a sárga rajzszög a tegnap tárgyalt dombtetőt jelöli!)” (2. kép)
Szellemi értékek
Gál Sándor mesemondó
A népszokások és hagyományok legfőbb ismerője Keménfán Gaál Sándor bácsi volt, aki Dózsa-hegyen született egy 9 gyermekes család hatodik gyermekeként 1911-ben. Gyerek korában sokat járt a gulyásokkal, pásztorokkal az állatokat őrizni, s az akkor tanult verseket, köszöntőket gyakorolta, felnőtt korában az utódoknak továbbadta, illetve továbbadja. Még 90 évesen is eljárt mesedélutánokat tartani távoli községekbe is, ahová meghívták. Katonaként részt vett a felvidéki és erdélyi bevonuláson. 1936-ban megnősült, egy ideig még együtt élt szüleivel a földművelésből. 1946-tól az erdészetben dolgozott különböző munkahelyeken, de rövid idő múlva sikerült mindig Dózsa hegyre hazakerülni. Volt erdei munkás, kerületvezető erdész, végül a salomvári termelőszövetkezetben erdészeti ágazatvezető. Ismerte a határ minden mesgyéjét, szinte minden cövekét. 1945-ben a földreform során ő mérte ki mindenkinek a kapott földterületét. A néphagyomány terjesztésével 1974-ben kezdett foglalkozni. Kiránduló csoportok felkeresték Dózsa-hegyi otthonában, akiknek sokat mesélt. Ők elvitték hírét Budapestre is, így meghívást kapott a televízióba mesemondásra. Attól kezdve széles körben ismert lett, az ország különböző részeiben tartott meseórákat fiataloknak. Gál Sándor a Magyar Művészetért Kuratóriuma díját kapta meg mesemondó és Regős tudományáért. Örvendett a hírnek, de átvenni már nem tudta, 91 éves korában hunyt el. Gál Sándor több meséjének hangfelvétele elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár internetes oldalán az alábbi linken keresztül: http://mek.oszk.hu/03000/03087/mp3/index.html
Berecz András Kossuth díjas mesemondó és népdalénekes nagy tisztelője volt Sanyi bácsinak, egyik mesterének tartotta őt. A következő gondolatokat írta le Gál Sándornak címezve halálakor: „Drága Sanyi Bácsi! Mikor egyszer egyetemista ifjú hölgyeknek, uraknak meséltél, így kezdted: Salomvár- Dózsahegy jog nélküli jogásza, királyi gatyás mérnök vagyok, faluban legelső és utolsó! Hogy szerettük volna most is Tetőled hallani a tréfás bemutatkozást, és ragyogó magyarázatod: a gyengék pártján mindenki kérvényeit Te írogattad, a földet te mérted a faluban, ezért papír nélkül jogász és földmérő lettél, első voltál, mert a faluban legelőbb, 1911-ben Te születtél, és utolsó is voltál, mert utoljára, 1998-ban Te nősültél. Drága Sanyi bácsi, Te egész életedben, mindig mindenben pontos voltál! Mért ne lettél volna az, mikor hét elemivel földet mértél, s mikor szót! Ez utóbbira ugyan sokáig „nem volt szükség”, míg a fiatalok ismét ki nem csalogatták Tőled legékesebb tudományod, a mesét. A mesét, melyet deleléskor a salomvári öreg kanásztól, a hosszifuruglás Szőrös Pistától, kölökként tanultál, s most magaddal elvittél. Ki regüli a salomvári, dózsahegyi, keménfai lányokat legények kebelére? Ki fogja most elmesélni „harcos-kartársunk” tetteit, a lüttyő Jánosét: Miklós medve gatyábarázását és a vaddisznópásztorságot? Itt hagyod-e közöttünk képzeleted szülötteit, a szereplők hangszínét, a rögtönzött szavakat, az észjárást, és a zalai zamatot? Itthagyod-e a kovászt, amiből a salomvári mese újrakél? Kiáltja-e még valaki a csatatéren eszegető János dózsahegyi hangján: „Hé, emberek, ne lőjetek, itt emberek vannak!” Meséidben, ha valakit sajnáltál, megsirattad ezerszer is. Benne éltél. Ezért leptek el a látogatók, és a kórházból ezért nem akartak hazaengedni! Még a kórházban is véres kard voltál, mert vérbeli, tehát a türelmetlen szeretet is jól tűrő mókamester voltál! Meséidet, regős énekeidet több, mint félévszázadig őrizted, hogy magvait végre elvesd. Drága Sanyi bácsi, most megint helyet kell szoríts, most a Magyar Művészetért díjnak, odafenn, a padláson! Fogadd jó szívvel, azzal adjuk! Köszönjük a mesét! Nyugodj békében!
Keménfa fekvése
Keménfa Zala megye északi részén – Zala és Vas megye határának közelében- a megyeszékhely
Története, történelmi utalások
Keménfa első írásos említése 1371-ből való, Kemenfalau vagy Kemenfaua névalakban. A kemény közszóból származó személynévvel azonos. A Kemény családok közti birtokvita alapján feltételezhető, hogy a falu a Kemény családról kapta a nevét. A török hódoltság alatt elnéptelenedett a falu, még 1720-ban is lakatlan volt. A XVIII. század derekán újra benépesült. 1778-ban a püspöki vizitációról szóló jelentésben mint Keménfa praedium szerepelt, mely Salomvár filiája; birtokosa a nemes Vizi család és a Horváth család; lélekszáma 134 fő, katolikus vallású volt.
1900-ban 196-an, 1941-ben 286-an éltek itt. 1962-ben érte el a legnagyobb lélekszámot a község, akkor meghaladta a lakosság a 300 főt. 1936-ban létesült a Római Katolikus Elemi Népiskola.
A falu határában található Tompa és Keresztúr mezővárosok helye. A község keleti oldalán található Dózsa – hegy a történelmi kutatások szerint Dózsa György ott tartózkodásának emlékeként kapta a nevét.
A község lakosságának döntő többsége mindig mezőgazdasággal foglalkozott. A két háború között a fiatalok nagy része idénymunkát vállalt, többen pedig a helyi uradalmak majorjaiban dolgoztak. A háború után a földeket kiosztották. 1960 – ban alakult meg a termelőszövetkezet. A Tsz kedvezőtlen adottságú területen gazdálkodott, a faluban munkanélküli nem volt.
A mindössze 88 lelkes falu a 86-os főút mentén lévő domb másik oldalán bújik meg a völgyben, de Keménfa egyáltalán nem elzárt világ. Portái, telkei tágasak, a táj, az észak-déli fekvésű, 150-200 méter magas dombjaival, a völgyekben futó patakokkal mesebeli.
Keménfa szinte még érintetlen természeti környezetben, a Göcsej, az Őrség és a Hetés tájegységek találkozásánál fekszik, gazdag történeti háttérrel, hiszen határában két, a török időkben elpusztult település, Tompa és Keresztúr is létezett. Ezek voltát ma is őrzik a dűlőnevek.
A környék érintetlensége abból adódik, hogy a Zalaegerszeg – Zalalövő út mellett húzódó Zala – völgye, valamint a Teskánd, Csonkahegyhát, Pórszombat útvonal, illetve a pórszombati elágazás és a Zalalövő közötti út határolta háromszögben nincsenek települések.A falu fölé magasodik Dózsa- hegy, ahonnan belátni a Zala völgyét. Közvetlenül a fák alatt a szomszédos Salomvár szélső házai is látszanak, a Zalán túl Zalacséb, a táj ellenkező szélén a völgyhíd impozáns szalagja szalad át a folyó fűzekkel szegélyezett medre, illetve rétje fölött, majd Zalalövő házainak sokasága villantja arcát a tavaszi napsütésben. A hegy haragos zöld búzatáblájában egy fehér kőkereszt magasodik, mögötte, jöttünkre szarvasok ugranak meg, a vadak itt is sok kárt okoznak.
A kéktúra útvonal Szilvágy és Salomvár közti 18 kilométeres szakasza olyan tájon vezet át, amelyen nincsenek lakott helyek, ide nyúlik be a keménfai határ is. Az 1371-ben írásban is említett Keménfa 1922-ben épített templomot, 1936- ban iskolát, majd 1938-ban községházát. Szájkli kútjánál a reformátusok pihentek meg ötszáz évvel ezelőtt, erről nemrég film is készült Kálomisták kútja címmel.
A millenniumra Szent Istvánnak állítottak szobrot. A dígitális értéktárban helyet kapott mind a Kálomisták kútja, mind pedig a Szabolcs Péter szobrász által készített Szent István szobor is. Az ivóvíz vezeték 1986-ban épült ki az egész településen, a kábeltévé hálózat 1992-ben készült el, a szennyvízcsatorna és a minden lakást érintő telefonhálózat 1995-ben létesült. 1999-ben gázhálózat beruházására került sor. Az egész településen elérhető a széles sávú internet. A település így teljes infrastruktúrával rendelkezik.
Az Önkormányzat 2007. június 12-i ülésén döntött arról, hogy a közigazgatási feladatainak ellátására Zalalövő várossal köt megállapodást. A közigazgatás kezdetektől több változáson ment keresztül – 1950-ig a Salomvári Körjegyzőséghez, 1970-ig a Salomvári Tanácshoz, 1990-ig a Zalacsébi Tanácshoz tartozott. 1990-től a Salomvár székhelyű Salomvár-Keménfa közös körjegyzőséghez tartozott a falu. 2007. június 8.-án a Salomvári Testület felmondta a körjegyzőséget, így 2008. január 1-től a Zalalövő Város Polgármesteri Hivatala látja el a közigazgatási feladatokat.
Épített értékei
Szent Flórián Templom
Keménfán a Szent Flórián templom az 1920-as évek elején épült közadakozásból. Az építés kezdeményezője a település két legnagyobb földbirtokosa Nagy Sándor és Pék Gyula volt, akik a fát, illetve a téglát biztosították, de a falu többi lakosa is kivette részét az építkezésből. 1922. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén, a templomot felszentelték az Szent Flórián tiszteletére. A felszentelési ceremóniát Mindszenty József zalaegerszegi apát és Csoknay Ernő salomvári plébános végezte.
Kőkeresztek
Szent István szobor
Kettő méter magas, homokkő lapokkal burkolt négyzet alapú talpazatra került a lényegesen alacsonyabb szobor. Szent Istvánt a szokásos módon jelenítették meg. Kezében az országalma és a jogar, fején korona. Lengő palástot visel a szakállas, bajszos király. A szobrot 2000-ben állították, készítője Szabolcs Péter Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrász. Bronzplasztikáira jellemző az érzelmi töltést hordozó, érzékeny mintázás mód.
Kálomisták kútja
A zalai páros, Tenki Zoltán és Kása Gábor: A kálomisták útja című, 47 perces amatőr kisfilmje a IV. Savaria Filmszemle második helyén végzett, amely az ellenreformáció időszakát, az úgynevezett árvaság korát mutatja be. A dokumentumfilm ötlete Tenki Zoltán fejében született meg pár évvel ezelőtt, aki Török Zoltántól, a zalaegerszegi református gyülekezet akkori, ma már nyugállományban lévő lelkészétől hallott arról a kálomisták kútjának is nevezett forrásról, amely Keménfa térségében, a reformátusok által járt út mellett található. Az őrségi egyházmegye története című könyvben részletes leírást kapunk erről a történetről, miszerint háromszáz évvel ezelőtt a református és evangélikus gyülekezeteknek vissza kellett szolgáltatniuk a katolikus egyháznak azokat a templomokat, amelyeket még a reformáció idején szereztek meg tőlük. Ezáltal számos gyülekezet maradt templom és lelkipásztor nélkül, ezért számukra úgynevezett artikuláris helyeket jelöltek ki ahol gyakorolhatták hitüket. Ezek a helyek sokszor 60-70 km-re voltak, így például az őrségből Kustánszegre jártak a hívek. Emiatt a nagy távolság miatt csak esketésekre, keresztelőkre, nagyobb ünnepekre tudtak elmenni, s ezt Keménfa érintésével tették. Keménfa erdeiben volt egy forrás, a hívek gyakran megaludtak ott, bevárták a többieket, és reggel folytatták útjukat. Hosszas kutatói munka után sikerült csak a forrást újból fellelni Tenki Zoltánnak a Keménfaiak segítségével. Ezt hívják ma is a kálomisták kútjának. Szeretnének a forrásnál emlékhelyet kialakítani.
Ásatások Keménfán és környékén
Római kori villa maradványára bukkantak régészek a Szentegyházi dűlőnél. Egy középkori temető maradványait is megtalálták. Az ásatás eddig legérdekesebb lelete egy kemence maradványa a Krisztus utáni második századból. Ezt rostélyos vagy edényégető kemencének hívják.
A korongozást a kelták kezdték el, ők fejlesztették ki ezt a kemencetípust, amelyben már nagyon jó minőségben ki tudták égetni a kerámiát.
Keresztúron egy mozgó sereg bázisát képező ideiglenes erődítményt (fortaliciumot) építettek a 15. században. Ezt a Keresztúrt a mai Keménfa nyugati határában létezett Keresztúr-pusztával azonosíthatjuk. Utóbbi a helyi néphagyomány szerint valaha kulcsos város volt.
Kő templomának első okleveles említését 1345-ből ismerjük. A Zala-folyó völgye felett: a Keresztúripatakhoz közelibb lankás domboldalon épült templom körül alakíthatták ki az erődítményt, a feltárás során ennek maradványait találták meg.
https://djnaploja.wordpress.com/2018/05/02/kemenfa-keresztur/ oldalon a következő érdekességeket találjuk mindezekkel kapcsolatban: „Szatlóczki Gábor: Vár a várban c. kiváló áttekintésének köszönhetően figyeltem fel egy eddig számomra ismeretlen zalai helyszínre, a Zala és Vas megyék határvidékén létezett Keresztúrra.
Itt egy mozgó sereg bázisát képező ideiglenes erődítményt (fortaliciumot) építettek a 15. században. Alsólendvai Bánfi Pál keresztúri kapitányai, Baranyai Benedek és Hollósi Gergely Hodászon (Hegyháthodászon) és Szentpéterfalván (Hegyhátszentpéteren) követtek el bizonyos hatalmaskodásokat az Erzsébet királyné és I. Ulászló hívei közti polgárháború idején, 1442-ben (részben csak évekkel későbbi, 1446-os említésekből ismerjük az adatokat).
Ezt a Keresztúrt a mai Keménfa nyugati határában létezett Keresztúrpusztával azonosíthatjuk. Utóbbi a helyi néphagyomány szerint valaha kulcsos város volt. Kő templomának első okleveles említését 1345-ből ismerjük.
A Zala-folyó völgye felett uralkodó magaslaton épült templom körül alakíthatták ki az erődítményt (fortaliciumot):
A helyszín terepi értelemben még felderítetlen. A 10.000-es szerint a templom valószínű helyét, a domb legmagasabb pontját elbányászták. Talán a templom értékes kőanyagának elhordását követően alakult ki a térképen látható bolygatott állapot.” (1. kép)
E kutatómunka folytatása (forrás ugyanaz az internetes oldal): „Tegnap anynyira megörültem az 1442 táján szereplő zalai, keresztúri fortaliciummal (erődítménnyel) kapcsolatos adatnak, hogy annak helyét – elhamarkodottan – lokalizálni is próbáltam egy stratégiailag elsőrendű fekvésű dombra Keménfa fölött. A zalai földrajzi nevek nem kellően pontos térképe alapján tettem ezt. Viszont Vándor László régész kollégám – egy múlt század végi, közöletlen ásatása felidézésével – szerencsére pontosította a középkori keresztúri templom fekvését. Ott nemrég is volt kisebb feltárás a zalalövői elkerülő út építése során. Tehát a templomot nem a magas domb tetején építették, hanem valahol lejjebb, a Keresztúripatakhoz közelibb lankás domboldalon. Talán valahol itt (a pontos helyet egyelőre nem ismerem!): (piros karikával jelöltem – a sárga rajzszög a tegnap tárgyalt dombtetőt jelöli!)” (2. kép)
Szellemi értékek
Gál Sándor mesemondó
A népszokások és hagyományok legfőbb ismerője Keménfán Gaál Sándor bácsi volt, aki Dózsa-hegyen született egy 9 gyermekes család hatodik gyermekeként 1911-ben. Gyerek korában sokat járt a gulyásokkal, pásztorokkal az állatokat őrizni, s az akkor tanult verseket, köszöntőket gyakorolta, felnőtt korában az utódoknak továbbadta, illetve továbbadja. Még 90 évesen is eljárt mesedélutánokat tartani távoli községekbe is, ahová meghívták. Katonaként részt vett a felvidéki és erdélyi bevonuláson. 1936-ban megnősült, egy ideig még együtt élt szüleivel a földművelésből. 1946-tól az erdészetben dolgozott különböző munkahelyeken, de rövid idő múlva sikerült mindig Dózsa hegyre hazakerülni. Volt erdei munkás, kerületvezető erdész, végül a salomvári termelőszövetkezetben erdészeti ágazatvezető. Ismerte a határ minden mesgyéjét, szinte minden cövekét. 1945-ben a földreform során ő mérte ki mindenkinek a kapott földterületét. A néphagyomány terjesztésével 1974-ben kezdett foglalkozni. Kiránduló csoportok felkeresték Dózsa-hegyi otthonában, akiknek sokat mesélt. Ők elvitték hírét Budapestre is, így meghívást kapott a televízióba mesemondásra. Attól kezdve széles körben ismert lett, az ország különböző részeiben tartott meseórákat fiataloknak. Gál Sándor a Magyar Művészetért Kuratóriuma díját kapta meg mesemondó és Regős tudományáért. Örvendett a hírnek, de átvenni már nem tudta, 91 éves korában hunyt el. Gál Sándor több meséjének hangfelvétele elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár internetes oldalán az alábbi linken keresztül: http://mek.oszk.hu/03000/03087/mp3/index.html
Berecz András Kossuth díjas mesemondó és népdalénekes nagy tisztelője volt Sanyi bácsinak, egyik mesterének tartotta őt. A következő gondolatokat írta le Gál Sándornak címezve halálakor: „Drága Sanyi Bácsi! Mikor egyszer egyetemista ifjú hölgyeknek, uraknak meséltél, így kezdted: Salomvár- Dózsahegy jog nélküli jogásza, királyi gatyás mérnök vagyok, faluban legelső és utolsó! Hogy szerettük volna most is Tetőled hallani a tréfás bemutatkozást, és ragyogó magyarázatod: a gyengék pártján mindenki kérvényeit Te írogattad, a földet te mérted a faluban, ezért papír nélkül jogász és földmérő lettél, első voltál, mert a faluban legelőbb, 1911-ben Te születtél, és utolsó is voltál, mert utoljára, 1998-ban Te nősültél. Drága Sanyi bácsi, Te egész életedben, mindig mindenben pontos voltál! Mért ne lettél volna az, mikor hét elemivel földet mértél, s mikor szót! Ez utóbbira ugyan sokáig „nem volt szükség”, míg a fiatalok ismét ki nem csalogatták Tőled legékesebb tudományod, a mesét. A mesét, melyet deleléskor a salomvári öreg kanásztól, a hosszifuruglás Szőrös Pistától, kölökként tanultál, s most magaddal elvittél. Ki regüli a salomvári, dózsahegyi, keménfai lányokat legények kebelére? Ki fogja most elmesélni „harcos-kartársunk” tetteit, a lüttyő Jánosét: Miklós medve gatyábarázását és a vaddisznópásztorságot? Itt hagyod-e közöttünk képzeleted szülötteit, a szereplők hangszínét, a rögtönzött szavakat, az észjárást, és a zalai zamatot? Itthagyod-e a kovászt, amiből a salomvári mese újrakél? Kiáltja-e még valaki a csatatéren eszegető János dózsahegyi hangján: „Hé, emberek, ne lőjetek, itt emberek vannak!” Meséidben, ha valakit sajnáltál, megsirattad ezerszer is. Benne éltél. Ezért leptek el a látogatók, és a kórházból ezért nem akartak hazaengedni! Még a kórházban is véres kard voltál, mert vérbeli, tehát a türelmetlen szeretet is jól tűrő mókamester voltál! Meséidet, regős énekeidet több, mint félévszázadig őrizted, hogy magvait végre elvesd. Drága Sanyi bácsi, most megint helyet kell szoríts, most a Magyar Művészetért díjnak, odafenn, a padláson! Fogadd jó szívvel, azzal adjuk! Köszönjük a mesét! Nyugodj békében!
