Zalaháshágy
Negyedelt, csücsök talpú a tárcsapajzs, melynek első mezejében kék alapon arany hársfa, második mezejében vörös alapon a címer közepe felé lépő arany, ágaskodó, kettősfarkú oroszlán, jobb mancsában szablyával, harmadik mezejében vörös alapon háromágú, leveles aranykoronából kinövő levágott jobb aranykar, kezében szablyával, negyedik mezejében kék alapon három arany búzakalász. A négyfelé osztott pajzs első mezejében látható arany hársfa a község nevére utal, a második mező szablyát tartó oroszlánját a település egyik nemesi családja, a Sibrik család címeréből vették át. Ez a település utolsó nemesi családjának állít emléket. A harmadik mező háromágú leveles aranykoronából kinövő levágott arany jobbkarja a török időkre emlékeztet, amikor a község lakóit mocsárvár védte az ellenséggel szemben. A negyedik mező három búzakalásza a település mezőgazdasági múltját, jelenét jelképezi.
Zalaháshágy fekvése és címere
A község a Zalai dombságban található, Zalaegerszegtől 21 kilométerre északnyugatra. A településen a Zalacsébtől a 76-os főútig vezető 7412-es út húzódik keresztül. Megközelíthető a 86-os főút felől is, a 7413-as úton, Rimánynál körülbelül 2 kilométeres délkeleti letéréssel. A tájra jellemzőek az észak-déli irányú patakvölgyek, amelyek a földtörténeti újkorban szabdalták föl a zalai dombvidéket.
Története, történelmi utalások
A falu nevét oklevélben először 1328 szeptember 27-én említették, amikor I. Anjou Károly király levélben a vele határos Cséb birtokot adományozta el és határjárást rendelt el. A települést Hassaagh-nak nevezték a levélben, amiben a két település határának kijelölése miatt szerepelt.
A falu egyes vélemények szerint a környéken levő sok hársfákról kapta elnevezését. A más vélemények szerint nevét a Háshágyi családról is nyerhette. A Zalaháshágy név a nyelvészeti kutatások alapján, a területen ma is gyakorinak számító „hárs” fanév „Hassaagh” formájából származik, az említett oklevélben is így szerepel.
Ez más faluneveket elemezve igazolható, hiszen Egregy neve az égerfából, Szilágy a szilfából, Nyirád pedig a nyírfából ered, ezért feltételezhető, hogy Háshágy neve is a hársfában bővelkedő helyet jelölt névadásának idején. Később azonban több változata is olvasható a helységnévnek, például Hasadi, Hashagi vagy Haassagi. A „Zala” előtag valószínűleg a megyére utal. Zalaháshágy történelméhez szorosan kapcsolódott a köznemesi Háshágyi család, akik nevüket a faluról kapták, hiszen a falu először az ő birtokukban volt.
Az oklevelekben csak elszórt birtoktörténeti, családtörténeti és hivatalviselési információk állnak rendelkezésre a család legkorábbi oklevélbeli említése 1418-ra tehető. Oklevélből tudjuk azt is, hogy Erzsébet királyné 1440. október 7-én Háshágyi Dénesnek és fiainak, Imrének, Lászlónak, Mihálynak és Istvánnak háshágyi és vaspöri birtokokat adományozott. Ők később Zala megye és Zalaháshágy társadalmának is befolyásos szereplői voltak. 1424-ben szintén okleveles adat említi a falu plébánosát, Pétert is. A falu a 17. század végén török földesúr tulajdonába került, emiatt az itt élő lakosoknak adót kellett fizetniük a török földesúrnak.
Zala megye egyik tekintélyes, már a középkorban alispánokat is adó jómódú birtokos családja volt a Hásságyiaké. Névadó birtokuk központjában, a plébániatemplom közvetlen átellenében emelkedett a nép nyelvén várnak titulált kastélyuk. Jókai Mór szóhasználatát átvéve: várkastélyuk. A Pesty Frigyes által 1864-ben kezdeményezett helynévgyűjtés adatközlői szerint korábban téglákat is szedtek ki belőle. Rómer Flóris, a “magyar régészet atyja” 1863-ban járt itt és készített először vázlatot róla. Nováki Gyula – akit méltán a magyar “földvár” kutatás atyjának tarthatunk – pedig 1956-ban fel is mérte.
A zalai várakat régóta intenzíven kutató Vándor László szerint 1980 táján a területet szinte a felismerhetetlenségig feltöltötték, elegyengették. A 2000-es években a védőárok keleti és déli szakaszának nyomai halványan érzékelhetőek. Az 1956-ban még markánsan látszó északi árok helyét azonban teljesen feltöltötték és rá is építettek.
A castellum története egyelőre felderítetlen. 1549-ben mindenesetre a Hásságyiak itt lakhattak, mert szolgáikat a faluban írták össze. Két általánosabb dolog is szembeötlő a háshágyi castellum esetében. Az egyik a falun belüli centrális, a kegyúri templomhoz szorosan kötődő elhelyezkedése. A másik pedig az a szerencsés körülmény, hogy védőárkai egészen a 20. századig fennmaradtak. Utóbbi tény azt szemlélteti, hogy a rezidencia használata legkésőbb a 18. század elején megszűnhetett s le is bonthatták azt.
A település már az Árpád-korban központi hely volt, melyre bizonyság az ebben a korban épült temploma is, melyet az idők során többször átépítettek és renováltak. Árpád-kori temploma egy ideig a protestánsoké volt, de később visszavették tőlük. 1736- ban restaurálni kellett. A templom 400 személyes, kórusa fából van, harangja külön haranglábon áll.
A falu nevezetessége a 12. századi templom, illetve abban egy honfoglalás utáni időkből származó, sárkányos-állatfigurás félköríves timpanon, mely egykor a déli kaput díszíthette. Ilyen sárkányküzdelmes kőfaragást nagyon keveset ismerünk Nyugat- Eurázsiában. Szemben álló sárkányok viadalát láthatjuk a Bécsben őrzött honfoglalás kori szablyán is. Két sárkányfigura áll azéletfa alatt, egymással szemközt Sopron Szent Jakab kápolnájának nyugati kapuja fölött is.
A török időkben is lakott hely maradt, annak ellenére, hogy a török katonai mozgások útjába esett. A falu a Perneszy család birtoka volt. 1790-ben a Bessenyei -család birtoka lett. A falu előbb a salomvári anyakönyvi kerülethez tartozott, majd 1924 után a vaspöri kerülethez került.
Vályi András az 1700-as évek végén írta a településről: „Magyar falu Zala Vármegyében. Földes Ura Báró Senyéi Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Lövőhöz 1 mértföldnyire, határja homokos, és a vízmosások között sovány”.
Épített értékei
Szentháromság plébániatemplom
Római katolikus templom, a település központjában. A templomhajó északi falában befalazott ívmező dombormű, timpanon található, ami eredetileg az 1230 körül épült román stílusú templom déli kapujához tartozhatott. A késő Árpád kori Szentháromság templomról és a benne található timpanonról például több régész is írt publikációt.
Valter Ilona, a templomról először dokumentációt készítő régész is írt róla a Műemlékvédelem című folyóiratba. Az ő cikkéből is tudjuk, hogy a Zalaháshágyi templom nagyrészt különleges timpanonjáról híres. A timpanon művészettörténeti fogalom, leggyakoribb jelentése az orommező, nyeregtetős épületek, például templomok háromszög vagy félkör alakú, párkánnyal határolt homlokfelülete, amit általában szobordíszekkel töltöttek ki.
A kapu feletti félköríves, festéssel vagy kőfaragással gazdagon díszített timpanon a román kori építészet egyik jellegzetessége. Magyarországon számos templom román kori timpanon díszítése maradt fönn, ezek közül az egyik a zalaháshágyi.
A zalaháshágyi Szentháromság templom timpanonja egyedi módon ábrázolja Isten bárányát. Az északi hajófal közepén másodlagosan elhelyezett timpanon felfedezése 1863-ra tehető, és Rómer Flóris nevéhez köthető, aki egyúttal elkészítette az épület 20. századi átépítése előtti alaprajzát és a déli homlokzat vázlatrajzát is. 1975-ben a templom első régészeti kutatása a templom tatarozása miatt volt lehetséges, amikor alkalma nyílt Valter Ilonának megfigyelni az átépítés okozta változtatásokat, és az építéstörténethez is nyertek adatokat.
A templom középső részén, az északi és a déli oldalon is lapos falsávokkal tagolt mezőket találtak, a déli oldalon pedig előkerült a Rómer rajzon is látható két kis félköríves ablak egyike és kibontakozott a déli kapu is. Épségben megmaradtak továbbá a hajó nyugati és keleti részén a nagyobb méretű későromán ablakok is. Ugyan nagyon sok kérdés nyitott maradt még az építéstörténetet illetően is, kiderült, hogy az épületnek a középső része a legkorábbi, a 13. század első felére tehető az építése, nyugat és kelet felé pedig a század végén bővítették.
A szentély valószínűleg barokk, a sekrestye pedig a 19. század végére datálható. A templomot a törökök lerombolták, erre utal, hogy 1690-ben arról írnak, hogy a szentély és a torony is romos. Újjáépítésre 1770 körül került sor, ekkor helyezhették a timpanont az északi hajófalba, ahol a falkutatás eredménye szerint a korai román templomnak fülkéi is voltak. Az itteni fülkék egyikébe helyezték az értékes kődarabot, így az teljesen hozzáférhetetlen a kutatók és az érdeklődők számára.
Anyagi hiányosságok miatt nem volt lehetőség a a timpanont kiemelni és hozzáférhető helyre rakni. Vida Tivadar és Máté Géza Külsővatról szóló írásából az is kiderült, hogy a barokk oltár vízszintes részének, az oltármenza elbontásakor egy oszlopfő is előkerült, aminek díszítése fűrészfogas élű, sűrűn erezett levelekből állt. Ez a felületképzés a késő román és kora gótikus oszlopfőkön előfordul, kecsességet és könnyedséget kölcsönöz az oszlopok számára.
A 13. század elején épült templomot a század végén nyugat felé bővítették. A reformáció idején protestáns templom volt, azonban 1737-ben visszafoglalták a katolikusok. 1745-ben pedig újból bővítették és felújították. Mai formáját ennek, és az 1860-ban történt átalakításnak köszönheti.
A ma is látható templom egyhajós, egyenes szentélyzáródású, nyeregtetős kőtemplom. A szentély a keleti oldalon helyezkedik el. A nyugati homlokzata előtt gúlasisakos torony található, a déli oldalhoz pedig sekrestye csatlakozik. A tornyon négy félköríves és egy kör alakú ablak foglal helyet, valamint a templom bejárata is itt, a nyugati oldalon található.
Négy középkori félköríves ablak és egy befalazott kapu található a déli oldalon. A szentély sarkain támpillérek vannak. A hajó csehsüveg boltozatos, a szentély pedig élkereszt boltozatos. A hajó bejárati oldalán karzat található. A torony és a sekrestye utólag lett hozzáépítve, 1863 után. 1975-ben és 2006-ban helyreállításon esett át. Körülötte templomkert terül el, ahol egy kőkereszt és egy világháborús emlékmű található.
Sibrik kápolna
A kápolnát 1908-ban építették a falu északi szélén helyezkedik el. A helyi lakosok körében nagy tiszteletnek örvendő kápolnában évente két alkalommal, pünkösdkor és Szent István király ünnepén tartanak szentmiséket.
A Szarvaskendi Sibrik család tagja, Sibrik Adrián és neje Kiskölkedi Szabó Amália, 1908-ban, a virágzó majorsága mentén építette fel a kápolnát, amelynek kripta tere kiállítások rendezésére is alkalmas. Jelenleg Szabolcs Péter zalaegerszegi szobrászművész néhány korábbi munkája látható benne. A kápolna körül gyakran tartanak csillagkép megfigyelést, fotózást az égbolt szerelmesei.
A Sibrik család ősrégi Vas vármegyei nemes család, amely a Körmendtől nem messzire fekvő Szarvaskendben bírta ősi jószágát. Törzsősének bizonyos Siegfriedet tartják, akitől a Sibrik név is származott volna. Lehet azonban, hogy a Sebridus névből származott. Az első ismert ős az 1471–75-ben élt Péter, aki testvéreivel I. Mátyás magyar királytól címeres levelet nyert 1472 -ben.
A család tagjai közül említendők: Sibrik László, Vas vm. követe a rákosmezei országgyűlésen (1505); I. Ozsvát, királyi kamarai tanácsos (1527); Gergely, híres törvénytudó I. Ferdinánd magyar király idejében; 1549-ben a pozsonyi helytartótanács tagja; többekkel együtt ő dolgozta ki 1551-ben az ún. Quadripartitumot.
Nagyszombatban halt meg, 1553. júl. 31-én; György, Nagyvárad parancsnoka (1585); Miklós, II. Rákóczi Ferenc híve és udvarmestere, aki urát a számkivetésbe is követte; meghalt Rodostón, 1735. október 7-én, néhány hónappal Rákóczi után. Előbb az ottani görögkatolikus templomban volt eltemetve Bercsényi Miklós és gróf Esterházy Antal (tábornagy) sírja mellett, amíg Rákócziéival együtt, 1906-ban az ő hamvait is hazahozták, és a kassai Szent Erzsébetdómban helyezték örök nyugalomra.
A történelmi Sibrik család egy másik zalai vonatkozása: Deák Ferenc édesanyja is Sibrik lány volt, Erzsébet a haza bölcs születésekor hunyt el.
I. és II. világháborús emlékmű
Zalaháshágy község 1990-ben állított közös emlékművet az I. és a II. világháborúban elesettek emlékére a katolikus templom kertjében. Az emlékmű egy kőből kirakott, boltíves építmény lett, tetején feszülettel. Lentebb látható a magyar címer.
Alatta, gránittáblán az áldozatok névsora. I. világháborús: 22 név. II. világháborús: 20 név. 2016 nyarán pályázati támogatásból újult meg az első és második világháború hőseinek állított emlékmű. A beton talapzaton álló emlékhely és a mellette álló kereszt a Nagy-Magyarországot jelképező térköves alapot kapott. A boltív hátrébb került, az emlékmű háborús jelképeket kapott és a templom elől egy külön lépcső vezet hozzá. A megszépült emlékhelyet szeptember 25-én ünnepélyes keretek között avatták fel.
Kőkeresztek
Bár a szabadtéri keresztek állításának a középkorig visszanyúló hagyományai vannak Magyarországon, a ma is álló keresztek között csak ritkán találhatunk olyanokat, melyek a XVIII. század előtt keletkeztek, nagyrészük a XIX. században vagy azt követően készült. A falusi kőkeresztek állítása csak a parasztság anyagi gyarapodásával párhuzamosan a XIX. századtól vált egyre gyakoribbá. A feszületek készítői többnyire falusi iparosok, ácsmesterek, bádogosok vagy kovácsmesterek, néha ügyes kezű parasztemberek voltak. Eleinte a németajkú falvakban, majd egyre több településen állítottak kőből készült kereszteket.
Ezekre a magas talapzat jellemző, rajta felirat áll, mely gyakran megörökíti a keresztet állíttató személy(ek) nevét, az állítás idejét, néha annak okát is megjelöli. Ha az alapítók anyagi helyzete ezt megengedte, itt kaptak helyet a mellékalakok, többnyire a Fájdalmas Anya, esetleg a környék valamely népszerű szentje, vagy az állíttató/k/ patrónusának szobra.
A keresztek és képoszlopok nagy részét fogadalomból, hálaadásképpen, néha járványok vagy halállal végződő szerencsétlenségek emlékére többnyire magánszemélyek állították. Ha nem védett területre – templomkertbe, temetőbe – emelték, akkor gyakran kerítéssel vették körül, amely egyrészt védte a feszületet a legelésző állatoktól, másrészt figyelmeztette az arra járót a hely megszentelt voltára.
A bekerített területre dísznövényeket, köréje fákat ültettek, gondozása az állíttató család tagjainak és az ő utódaiknak önként vállalt feladata volt. Elnevezésük sokféle lehet. Kaphatták nevüket az állíttatóról, a területről vagy az útról, amely mellett álltak, de elnevezhették őket valamely megjelenési sajátosságukról is.
Zalaháshágyon a temetőben is találunk kőkeresztet. Felirata: Isten dicsőségére és a boldogságos Szűz Mária tiszteletére emeltette Őr Vendel és felesége Kónya Mária.
A templomkertben álló fogadalmi keresztet Horváth Erzsébet állíttatta 1880-ban. Ez Hudetz József szombathelyi szobrász – kőfaragó egyik első önálló munkája. Mestere és egyben nevelőapja, a Hudetz műhelyt az 1870 – években ténylegesen vezető, Lieb Ágoston az előző évben meghalt. A műhely vezetését 1880-ban ő vette át. A munkában a kezdeti időszakban még özvegy édesanyja, Hudetz-Lieb Ágostonné segítette.
A falu szélén, Zalacséb felől érkezve találunk egy kőkeresztet. Felirata: „Állíttatta: Farkas Sándor neje Lőszter Franciska, Felújíttatta: Zalaháshágy község önkormányzat 2010.”
A falu központjában még két kőkeresztet találunk. Az egyik felirata: „Isten dicsőségére és a b. Szűz Mária tiszteletére emeltette Özv. Jóna Józsefné szül. Kónya Julianna 1914. A másiké: „Isten dicsőségére emeltette Mihok Horváth János 1914.
Néprajzi értékek
Zalaháshágyi gyűjtések
A párválasztó társasjátékok nagyon népszerűek voltak az 1900-as évek közepén Zala megyében is. Ezeket elsősorban fonókban játszották, de ez nem műfajt, csak keretet jelentett. Megyénkben inkább tollfosztókban játszották. Ezen alkalmakkor énekes-táncos, erő- és ügyességi játékokkal is szórakoztatták egymást, gyakran és szívesen ugratták egymást, s kedvelték a párválasztó társasjátékokat is, melyekben a nyilvánosság előtt színt kellett vallani, hogy kinek ki tetszik. Ez utóbbiak igen elterjedtek és meglehetősen egyöntetűek: a játékok többségével ellentétben a változatok eltérései jelentéktelenek.
Megy a kosár legkorábbi említését Csokonai Dorottyájában találhatjuk. Ezt
a lányok olyankor is játsszák, mikor a fiúk nincsenek ott. Választanak egy játékvezetőt,
vagy egyikük csak úgy elkezdi:
– Megy a kosár!
A mellette ülő kérdezi:
– Mi van benne?
– Egy aranyalma, két aranypohár, melléd adom
– … (pl. Kovács Pistát!)
Utána a játékvezető a következő lánynak mond valakit. Ezt addig folytatják, míg mindenkire háromszor rákerül a sor, így mindenkinek három fiúnevet oszt ki. Ezután végigkérdezi a lányokat, hogy ki kit milyen sorsra szán (pl. kit visz a pap elejbe, kit fektet az ágyba, kit akaszt a füstre). A játék érdekessége azon múlik, hogy a játékvezető hogyan osztja ki a neveket. Játsszák úgy is, hogy nem a nevet mondja meg, hanem valamilyen tulajdonságát mondja a legénynek, például: egy egyenruhás, egy fellegekben járó meg egy tintanyaló. (A Zala völgyére és Zalaháshágyra is inkább ez volt jellemző.) Mikor a lány elmondja, hogy melyiket milyen sorsra szánja, akkor mondja meg a nevet, s nagyokat kacagnak, ha valaki például a szeretőjét akasztja a füstre, vagy egy hozzá nem való legényt fektet az ágyába.
Ez a Bözsi piros lejbit varratott kezdetű népdalt (Zenetudományi Intézet Népzenei gyűjteményében megtekinthető az alábbi linken keresztül: https://zti.hungaricana.hu/hu/190524/?list=) 1954. augusztus 14-én Szabó Miklós gyűjtötte fel, jegyezte le Zalaháshágyon Varga Ferencné Horváth Ilonától. Az ő fiatalkorában a tollfosztókon, kukoricafosztókon szokták játszani a Megy a kosár elnevezésű játékot. E játék után a „játékvezető” egyesével sorban mindenkit megszólít és megkérdezi, hogy mit énekeljenek neki. Valamennyi résztvevőnek énekelnek egy nótát, dalt. Varga Ferencné Horváth Ilonának valószínűleg az Ez a Bözsi piros lejbit varratott kezdetű népdal volt a nótája e játékos alkalmakkor.
2022. áprilisában Kiss-Molnár István is néprajzi gyűjtést szervezett Zalaháshágyon. A gyűjtés tárgya összetett volt. Érintette a jeles napokat, ünnepi szokásokat, az emberi élet fordulóit, népi babonákat, időjárásjóslásokat, népi gasztronómiát, népdalokat és a néptáncokat. Sok értékes információt sikerült lejegyezni. Adatközlői a következők voltak: Simonics Tibor (1933), Varga Lászlóné (1935), Vadász Károlyné (1939), Büki Lajosné (1948), Simon Tibor (1947), Dr Salamon Tibor (1947), Simon Ernő (1952), Varga Árpád (1955), Varga Árpádné (1960), Andorné Mikos Margit (1959), Tüskéné Molnár Margit (1953), Mikó-Baráthné Kozma Elvira Jolán (1957), Varga Ernő (1942).
Zalaháshágy fekvése és címere
A község a Zalai dombságban található, Zalaegerszegtől 21 kilométerre északnyugatra. A településen a Zalacsébtől a 76-os főútig vezető 7412-es út húzódik keresztül. Megközelíthető a 86-os főút felől is, a 7413-as úton, Rimánynál körülbelül 2 kilométeres délkeleti letéréssel. A tájra jellemzőek az észak-déli irányú patakvölgyek, amelyek a földtörténeti újkorban szabdalták föl a zalai dombvidéket.
Negyedelt, csücsök talpú a tárcsapajzs, melynek első mezejében kék alapon arany hársfa, második mezejében vörös alapon a címer közepe felé lépő arany, ágaskodó, kettősfarkú oroszlán, jobb mancsában szablyával, harmadik mezejében vörös alapon háromágú, leveles aranykoronából kinövő levágott jobb aranykar, kezében szablyával, negyedik mezejében kék alapon három arany búzakalász. A négyfelé osztott pajzs első mezejében látható arany hársfa a község nevére utal, a második mező szablyát tartó oroszlánját a település egyik nemesi családja, a Sibrik család címeréből vették át. Ez a település utolsó nemesi családjának állít emléket. A harmadik mező háromágú leveles aranykoronából kinövő levágott arany jobbkarja a török időkre emlékeztet, amikor a község lakóit mocsárvár védte az ellenséggel szemben. A negyedik mező három búzakalásza a település mezőgazdasági múltját, jelenét jelképezi.
Története, történelmi utalások
A falu nevét oklevélben először 1328 szeptember 27-én említették, amikor I. Anjou Károly király levélben a vele határos Cséb birtokot adományozta el és határjárást rendelt el. A települést Hassaagh-nak nevezték a levélben, amiben a két település határának kijelölése miatt szerepelt.
A falu egyes vélemények szerint a környéken levő sok hársfákról kapta elnevezését. A más vélemények szerint nevét a Háshágyi családról is nyerhette. A Zalaháshágy név a nyelvészeti kutatások alapján, a területen ma is gyakorinak számító „hárs” fanév „Hassaagh” formájából származik, az említett oklevélben is így szerepel.
Ez más faluneveket elemezve igazolható, hiszen Egregy neve az égerfából, Szilágy a szilfából, Nyirád pedig a nyírfából ered, ezért feltételezhető, hogy Háshágy neve is a hársfában bővelkedő helyet jelölt névadásának idején. Később azonban több változata is olvasható a helységnévnek, például Hasadi, Hashagi vagy Haassagi. A „Zala” előtag valószínűleg a megyére utal. Zalaháshágy történelméhez szorosan kapcsolódott a köznemesi Háshágyi család, akik nevüket a faluról kapták, hiszen a falu először az ő birtokukban volt.
Az oklevelekben csak elszórt birtoktörténeti, családtörténeti és hivatalviselési információk állnak rendelkezésre a család legkorábbi oklevélbeli említése 1418-ra tehető. Oklevélből tudjuk azt is, hogy Erzsébet királyné 1440. október 7-én Háshágyi Dénesnek és fiainak, Imrének, Lászlónak, Mihálynak és Istvánnak háshágyi és vaspöri birtokokat adományozott. Ők később Zala megye és Zalaháshágy társadalmának is befolyásos szereplői voltak. 1424-ben szintén okleveles adat említi a falu plébánosát, Pétert is. A falu a 17. század végén török földesúr tulajdonába került, emiatt az itt élő lakosoknak adót kellett fizetniük a török földesúrnak.
Zala megye egyik tekintélyes, már a középkorban alispánokat is adó jómódú birtokos családja volt a Hásságyiaké. Névadó birtokuk központjában, a plébániatemplom közvetlen átellenében emelkedett a nép nyelvén várnak titulált kastélyuk. Jókai Mór szóhasználatát átvéve: várkastélyuk. A Pesty Frigyes által 1864-ben kezdeményezett helynévgyűjtés adatközlői szerint korábban téglákat is szedtek ki belőle. Rómer Flóris, a “magyar régészet atyja” 1863-ban járt itt és készített először vázlatot róla. Nováki Gyula – akit méltán a magyar “földvár” kutatás atyjának tarthatunk – pedig 1956-ban fel is mérte.
A zalai várakat régóta intenzíven kutató Vándor László szerint 1980 táján a területet szinte a felismerhetetlenségig feltöltötték, elegyengették. A 2000-es években a védőárok keleti és déli szakaszának nyomai halványan érzékelhetőek. Az 1956-ban még markánsan látszó északi árok helyét azonban teljesen feltöltötték és rá is építettek.
A castellum története egyelőre felderítetlen. 1549-ben mindenesetre a Hásságyiak itt lakhattak, mert szolgáikat a faluban írták össze. Két általánosabb dolog is szembeötlő a háshágyi castellum esetében. Az egyik a falun belüli centrális, a kegyúri templomhoz szorosan kötődő elhelyezkedése. A másik pedig az a szerencsés körülmény, hogy védőárkai egészen a 20. századig fennmaradtak. Utóbbi tény azt szemlélteti, hogy a rezidencia használata legkésőbb a 18. század elején megszűnhetett s le is bonthatták azt.
A település már az Árpád-korban központi hely volt, melyre bizonyság az ebben a korban épült temploma is, melyet az idők során többször átépítettek és renováltak. Árpád-kori temploma egy ideig a protestánsoké volt, de később visszavették tőlük. 1736- ban restaurálni kellett. A templom 400 személyes, kórusa fából van, harangja külön haranglábon áll.
A falu nevezetessége a 12. századi templom, illetve abban egy honfoglalás utáni időkből származó, sárkányos-állatfigurás félköríves timpanon, mely egykor a déli kaput díszíthette. Ilyen sárkányküzdelmes kőfaragást nagyon keveset ismerünk Nyugat- Eurázsiában. Szemben álló sárkányok viadalát láthatjuk a Bécsben őrzött honfoglalás kori szablyán is. Két sárkányfigura áll azéletfa alatt, egymással szemközt Sopron Szent Jakab kápolnájának nyugati kapuja fölött is.
A török időkben is lakott hely maradt, annak ellenére, hogy a török katonai mozgások útjába esett. A falu a Perneszy család birtoka volt. 1790-ben a Bessenyei -család birtoka lett. A falu előbb a salomvári anyakönyvi kerülethez tartozott, majd 1924 után a vaspöri kerülethez került.
Vályi András az 1700-as évek végén írta a településről: „Magyar falu Zala Vármegyében. Földes Ura Báró Senyéi Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Lövőhöz 1 mértföldnyire, határja homokos, és a vízmosások között sovány”.
Épített értékei
Szentháromság plébániatemplom
Római katolikus templom, a település központjában. A templomhajó északi falában befalazott ívmező dombormű, timpanon található, ami eredetileg az 1230 körül épült román stílusú templom déli kapujához tartozhatott. A késő Árpád kori Szentháromság templomról és a benne található timpanonról például több régész is írt publikációt.
Valter Ilona, a templomról először dokumentációt készítő régész is írt róla a Műemlékvédelem című folyóiratba. Az ő cikkéből is tudjuk, hogy a Zalaháshágyi templom nagyrészt különleges timpanonjáról híres. A timpanon művészettörténeti fogalom, leggyakoribb jelentése az orommező, nyeregtetős épületek, például templomok háromszög vagy félkör alakú, párkánnyal határolt homlokfelülete, amit általában szobordíszekkel töltöttek ki.
A kapu feletti félköríves, festéssel vagy kőfaragással gazdagon díszített timpanon a román kori építészet egyik jellegzetessége. Magyarországon számos templom román kori timpanon díszítése maradt fönn, ezek közül az egyik a zalaháshágyi.
A zalaháshágyi Szentháromság templom timpanonja egyedi módon ábrázolja Isten bárányát. Az északi hajófal közepén másodlagosan elhelyezett timpanon felfedezése 1863-ra tehető, és Rómer Flóris nevéhez köthető, aki egyúttal elkészítette az épület 20. századi átépítése előtti alaprajzát és a déli homlokzat vázlatrajzát is. 1975-ben a templom első régészeti kutatása a templom tatarozása miatt volt lehetséges, amikor alkalma nyílt Valter Ilonának megfigyelni az átépítés okozta változtatásokat, és az építéstörténethez is nyertek adatokat.
A templom középső részén, az északi és a déli oldalon is lapos falsávokkal tagolt mezőket találtak, a déli oldalon pedig előkerült a Rómer rajzon is látható két kis félköríves ablak egyike és kibontakozott a déli kapu is. Épségben megmaradtak továbbá a hajó nyugati és keleti részén a nagyobb méretű későromán ablakok is. Ugyan nagyon sok kérdés nyitott maradt még az építéstörténetet illetően is, kiderült, hogy az épületnek a középső része a legkorábbi, a 13. század első felére tehető az építése, nyugat és kelet felé pedig a század végén bővítették.
A szentély valószínűleg barokk, a sekrestye pedig a 19. század végére datálható. A templomot a törökök lerombolták, erre utal, hogy 1690-ben arról írnak, hogy a szentély és a torony is romos. Újjáépítésre 1770 körül került sor, ekkor helyezhették a timpanont az északi hajófalba, ahol a falkutatás eredménye szerint a korai román templomnak fülkéi is voltak. Az itteni fülkék egyikébe helyezték az értékes kődarabot, így az teljesen hozzáférhetetlen a kutatók és az érdeklődők számára.
Anyagi hiányosságok miatt nem volt lehetőség a a timpanont kiemelni és hozzáférhető helyre rakni. Vida Tivadar és Máté Géza Külsővatról szóló írásából az is kiderült, hogy a barokk oltár vízszintes részének, az oltármenza elbontásakor egy oszlopfő is előkerült, aminek díszítése fűrészfogas élű, sűrűn erezett levelekből állt. Ez a felületképzés a késő román és kora gótikus oszlopfőkön előfordul, kecsességet és könnyedséget kölcsönöz az oszlopok számára.
A 13. század elején épült templomot a század végén nyugat felé bővítették. A reformáció idején protestáns templom volt, azonban 1737-ben visszafoglalták a katolikusok. 1745-ben pedig újból bővítették és felújították. Mai formáját ennek, és az 1860-ban történt átalakításnak köszönheti.
A ma is látható templom egyhajós, egyenes szentélyzáródású, nyeregtetős kőtemplom. A szentély a keleti oldalon helyezkedik el. A nyugati homlokzata előtt gúlasisakos torony található, a déli oldalhoz pedig sekrestye csatlakozik. A tornyon négy félköríves és egy kör alakú ablak foglal helyet, valamint a templom bejárata is itt, a nyugati oldalon található.
Négy középkori félköríves ablak és egy befalazott kapu található a déli oldalon. A szentély sarkain támpillérek vannak. A hajó csehsüveg boltozatos, a szentély pedig élkereszt boltozatos. A hajó bejárati oldalán karzat található. A torony és a sekrestye utólag lett hozzáépítve, 1863 után. 1975-ben és 2006-ban helyreállításon esett át. Körülötte templomkert terül el, ahol egy kőkereszt és egy világháborús emlékmű található.
Sibrik kápolna
A kápolnát 1908-ban építették a falu északi szélén helyezkedik el. A helyi lakosok körében nagy tiszteletnek örvendő kápolnában évente két alkalommal, pünkösdkor és Szent István király ünnepén tartanak szentmiséket.
A Szarvaskendi Sibrik család tagja, Sibrik Adrián és neje Kiskölkedi Szabó Amália, 1908-ban, a virágzó majorsága mentén építette fel a kápolnát, amelynek kripta tere kiállítások rendezésére is alkalmas. Jelenleg Szabolcs Péter zalaegerszegi szobrászművész néhány korábbi munkája látható benne. A kápolna körül gyakran tartanak csillagkép megfigyelést, fotózást az égbolt szerelmesei.
A Sibrik család ősrégi Vas vármegyei nemes család, amely a Körmendtől nem messzire fekvő Szarvaskendben bírta ősi jószágát. Törzsősének bizonyos Siegfriedet tartják, akitől a Sibrik név is származott volna. Lehet azonban, hogy a Sebridus névből származott. Az első ismert ős az 1471–75-ben élt Péter, aki testvéreivel I. Mátyás magyar királytól címeres levelet nyert 1472 -ben.
A család tagjai közül említendők: Sibrik László, Vas vm. követe a rákosmezei országgyűlésen (1505); I. Ozsvát, királyi kamarai tanácsos (1527); Gergely, híres törvénytudó I. Ferdinánd magyar király idejében; 1549-ben a pozsonyi helytartótanács tagja; többekkel együtt ő dolgozta ki 1551-ben az ún. Quadripartitumot.
Nagyszombatban halt meg, 1553. júl. 31-én; György, Nagyvárad parancsnoka (1585); Miklós, II. Rákóczi Ferenc híve és udvarmestere, aki urát a számkivetésbe is követte; meghalt Rodostón, 1735. október 7-én, néhány hónappal Rákóczi után. Előbb az ottani görögkatolikus templomban volt eltemetve Bercsényi Miklós és gróf Esterházy Antal (tábornagy) sírja mellett, amíg Rákócziéival együtt, 1906-ban az ő hamvait is hazahozták, és a kassai Szent Erzsébetdómban helyezték örök nyugalomra.
A történelmi Sibrik család egy másik zalai vonatkozása: Deák Ferenc édesanyja is Sibrik lány volt, Erzsébet a haza bölcs születésekor hunyt el.
I. és II. világháborús emlékmű
Zalaháshágy község 1990-ben állított közös emlékművet az I. és a II. világháborúban elesettek emlékére a katolikus templom kertjében. Az emlékmű egy kőből kirakott, boltíves építmény lett, tetején feszülettel. Lentebb látható a magyar címer.
Alatta, gránittáblán az áldozatok névsora. I. világháborús: 22 név. II. világháborús: 20 név. 2016 nyarán pályázati támogatásból újult meg az első és második világháború hőseinek állított emlékmű. A beton talapzaton álló emlékhely és a mellette álló kereszt a Nagy-Magyarországot jelképező térköves alapot kapott. A boltív hátrébb került, az emlékmű háborús jelképeket kapott és a templom elől egy külön lépcső vezet hozzá. A megszépült emlékhelyet szeptember 25-én ünnepélyes keretek között avatták fel.
Kőkeresztek
Bár a szabadtéri keresztek állításának a középkorig visszanyúló hagyományai vannak Magyarországon, a ma is álló keresztek között csak ritkán találhatunk olyanokat, melyek a XVIII. század előtt keletkeztek, nagyrészük a XIX. században vagy azt követően készült. A falusi kőkeresztek állítása csak a parasztság anyagi gyarapodásával párhuzamosan a XIX. századtól vált egyre gyakoribbá. A feszületek készítői többnyire falusi iparosok, ácsmesterek, bádogosok vagy kovácsmesterek, néha ügyes kezű parasztemberek voltak. Eleinte a németajkú falvakban, majd egyre több településen állítottak kőből készült kereszteket.
Ezekre a magas talapzat jellemző, rajta felirat áll, mely gyakran megörökíti a keresztet állíttató személy(ek) nevét, az állítás idejét, néha annak okát is megjelöli. Ha az alapítók anyagi helyzete ezt megengedte, itt kaptak helyet a mellékalakok, többnyire a Fájdalmas Anya, esetleg a környék valamely népszerű szentje, vagy az állíttató/k/ patrónusának szobra.
A keresztek és képoszlopok nagy részét fogadalomból, hálaadásképpen, néha járványok vagy halállal végződő szerencsétlenségek emlékére többnyire magánszemélyek állították. Ha nem védett területre – templomkertbe, temetőbe – emelték, akkor gyakran kerítéssel vették körül, amely egyrészt védte a feszületet a legelésző állatoktól, másrészt figyelmeztette az arra járót a hely megszentelt voltára.
A bekerített területre dísznövényeket, köréje fákat ültettek, gondozása az állíttató család tagjainak és az ő utódaiknak önként vállalt feladata volt. Elnevezésük sokféle lehet. Kaphatták nevüket az állíttatóról, a területről vagy az útról, amely mellett álltak, de elnevezhették őket valamely megjelenési sajátosságukról is.
Zalaháshágyon a temetőben is találunk kőkeresztet. Felirata: Isten dicsőségére és a boldogságos Szűz Mária tiszteletére emeltette Őr Vendel és felesége Kónya Mária.
A templomkertben álló fogadalmi keresztet Horváth Erzsébet állíttatta 1880-ban. Ez Hudetz József szombathelyi szobrász – kőfaragó egyik első önálló munkája. Mestere és egyben nevelőapja, a Hudetz műhelyt az 1870 – években ténylegesen vezető, Lieb Ágoston az előző évben meghalt. A műhely vezetését 1880-ban ő vette át. A munkában a kezdeti időszakban még özvegy édesanyja, Hudetz-Lieb Ágostonné segítette.
A falu szélén, Zalacséb felől érkezve találunk egy kőkeresztet. Felirata: „Állíttatta: Farkas Sándor neje Lőszter Franciska, Felújíttatta: Zalaháshágy község önkormányzat 2010.”
A falu központjában még két kőkeresztet találunk. Az egyik felirata: „Isten dicsőségére és a b. Szűz Mária tiszteletére emeltette Özv. Jóna Józsefné szül. Kónya Julianna 1914. A másiké: „Isten dicsőségére emeltette Mihok Horváth János 1914.
Néprajzi értékek
Zalaháshágyi gyűjtések
A párválasztó társasjátékok nagyon népszerűek voltak az 1900-as évek közepén Zala megyében is. Ezeket elsősorban fonókban játszották, de ez nem műfajt, csak keretet jelentett. Megyénkben inkább tollfosztókban játszották. Ezen alkalmakkor énekes-táncos, erő- és ügyességi játékokkal is szórakoztatták egymást, gyakran és szívesen ugratták egymást, s kedvelték a párválasztó társasjátékokat is, melyekben a nyilvánosság előtt színt kellett vallani, hogy kinek ki tetszik. Ez utóbbiak igen elterjedtek és meglehetősen egyöntetűek: a játékok többségével ellentétben a változatok eltérései jelentéktelenek.
Megy a kosár legkorábbi említését Csokonai Dorottyájában találhatjuk. Ezt
a lányok olyankor is játsszák, mikor a fiúk nincsenek ott. Választanak egy játékvezetőt,
vagy egyikük csak úgy elkezdi:
– Megy a kosár!
A mellette ülő kérdezi:
– Mi van benne?
– Egy aranyalma, két aranypohár, melléd adom
– … (pl. Kovács Pistát!)
Utána a játékvezető a következő lánynak mond valakit. Ezt addig folytatják, míg mindenkire háromszor rákerül a sor, így mindenkinek három fiúnevet oszt ki. Ezután végigkérdezi a lányokat, hogy ki kit milyen sorsra szán (pl. kit visz a pap elejbe, kit fektet az ágyba, kit akaszt a füstre). A játék érdekessége azon múlik, hogy a játékvezető hogyan osztja ki a neveket. Játsszák úgy is, hogy nem a nevet mondja meg, hanem valamilyen tulajdonságát mondja a legénynek, például: egy egyenruhás, egy fellegekben járó meg egy tintanyaló. (A Zala völgyére és Zalaháshágyra is inkább ez volt jellemző.) Mikor a lány elmondja, hogy melyiket milyen sorsra szánja, akkor mondja meg a nevet, s nagyokat kacagnak, ha valaki például a szeretőjét akasztja a füstre, vagy egy hozzá nem való legényt fektet az ágyába.
Ez a Bözsi piros lejbit varratott kezdetű népdalt (Zenetudományi Intézet Népzenei gyűjteményében megtekinthető az alábbi linken keresztül: https://zti.hungaricana.hu/hu/190524/?list=) 1954. augusztus 14-én Szabó Miklós gyűjtötte fel, jegyezte le Zalaháshágyon Varga Ferencné Horváth Ilonától. Az ő fiatalkorában a tollfosztókon, kukoricafosztókon szokták játszani a Megy a kosár elnevezésű játékot. E játék után a „játékvezető” egyesével sorban mindenkit megszólít és megkérdezi, hogy mit énekeljenek neki. Valamennyi résztvevőnek énekelnek egy nótát, dalt. Varga Ferencné Horváth Ilonának valószínűleg az Ez a Bözsi piros lejbit varratott kezdetű népdal volt a nótája e játékos alkalmakkor.
2022. áprilisában Kiss-Molnár István is néprajzi gyűjtést szervezett Zalaháshágyon. A gyűjtés tárgya összetett volt. Érintette a jeles napokat, ünnepi szokásokat, az emberi élet fordulóit, népi babonákat, időjárásjóslásokat, népi gasztronómiát, népdalokat és a néptáncokat. Sok értékes információt sikerült lejegyezni. Adatközlői a következők voltak: Simonics Tibor (1933), Varga Lászlóné (1935), Vadász Károlyné (1939), Büki Lajosné (1948), Simon Tibor (1947), Dr Salamon Tibor (1947), Simon Ernő (1952), Varga Árpád (1955), Varga Árpádné (1960), Andorné Mikos Margit (1959), Tüskéné Molnár Margit (1953), Mikó-Baráthné Kozma Elvira Jolán (1957), Varga Ernő (1942).
